2009. november 15., évközi 33. vasárnap

Az olvasmányhoz (Dán 12,1-3)

Nagyon csábító, hogy ragyogó elmélkedést tartsunk azokról, akik „ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt” és azokról, „akik igazságra tanítottak sokakat”. Különösen nagy örömhírt hirdetnénk ezzel főként azoknak a pedagógusoknak, akik munka nélkül maradtak és maradnak napjainkban. Jogos is lenne legalább vigasztalni őket, de mégis kevés lenne.

Izgalmasabb, mert nagyobb tábort érint az „a könyv”, melyben azok neve szerepel, akik megszabadulnak a nagy szorongattatásból vagy utána szabadulnak meg. Ott szerepel-e a nevem és a te neved? Milyen néven neveznek ott engem és téged? Biztosan nem az a regisztrációs kód a nevünk abban a könyvben, amit ránk varrtak az anyakönyvezéskor. Egyáltalán, ki kerül be abba a könyvbe? Még izgalmasabb, mert mindenkit érint a föld porából való feltámadás. Nagyon izgalmas, mert nagyon nem mindegy, hogy mire támadunk fel: örök életre vagy örök kárhozatra.

A fentiekhez hasonlóan érdekes az a kérdés is, hogy ki az a „Mihály, a nagy fejedelem”? Nem elégíti ki az igazán érdeklődő embert, sem a katekizmus válasza az angyalokról, sem a Biblia tudósítása, mely úgy beszél róluk, mint előkelő idegenekről, akik olykor egyes kiválasztottaknak megjelennek, vagy harcolnak a hozzájuk hasonló félelmetes és láthatatlan erőkkel, miközben a Földet tiporja lábuk.

Meggyőződésem, hogy nem elsősorban az ő világuk ismeretlen a mai kor embere számára, hanem az a nyelv, az a jelképrendszer, amely a Biblia sajátja. A prédikációk, melyek a Biblia nyelvét a mai ember számára érthetővé akarják tenni, olyan köztes nyelvek, mint pl. az arám, melyet a héber már nem ért, a görög még kevésbé, csak egy szűk népcsoport. Itt csak a pünkösdi nyelvcsoda segít. Van is ilyen elég gyakran, csak nem minden jel tűnik fel ama pünkösdi jelek közül.

A szentleckéhez (Zsid 10,11-14.18)

Nem kell megszakítani a gondolatmenetet az olvasmány után, mert ugyanazzal a nehézséggel állunk szemben, a nyelvi nehézséggel. Az ókorban – ma úgy látszik – mindenki tudta, hogy mire való az áldozat szertartása, a pap szerepe, a bűn fogalma, Isten jobbja és lába, a lába előtti hódolat. Ez a mondat pedig teljességgel „idegen nyelven” hangzik a mai ember számára: „Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” Pedig éppen ez a mondat foglalja össze az „Új Szövetséget”: Isten – ember – és a Krisztus, a „pontifex maximus” Isten és ember mélységes titka között a híd, a közvetítő.

Az evangéliumhoz (Mk 13,24-32)

Fantasztikus az a gigantikus vagyis kozmikus összeomlás, amit egyetlen mondatban levetít Márk evangéliumának ezen a vasárnapon idézett részlete. Csak úgy tudom értelmezni, hogy a gyötrelmek végét, netovábbját jelenti az a kozmikus katasztrófa. Ugyanis úgy olvassuk, hogy amikor a gyötrelmek véget érnek, akkor következik a legszörnyűbb. Vagy ez semmi a gyötrelmekhez képest? De ne akadjunk el itt, és talán még ott sem érdemes időzni, hogy miben áll majd ez a katasztrófa a mai természettudományos ismeretek alapján. Azon pedig nem is érdemes töprengni, hogy közel van-e hozzánk ez az idő, az a nap.

Azt érdemes vizsgálni, hogy miért tartják nagyon közelinek azt a napot, a fizikai világ számára utolsó napot, a „világvégét” az emberek. Mert már Jézus kortársai is egészen közelinek tartották, és a Márk evangélium alapján jogosan: Mk 13,30: „Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek.” Iréneusz egyházatya, aki 202-ben halt meg, tehát még az apostoli idők közvetlen közelében élt, várta a Jelenések könyvében megjövendölt ezeréves birodalom közeli kezdetét. Azt pedig megelőzi a kozmikus katasztrófa.

A 2. században élt egy Montanosz nevű próféta, aki a közeli világvégről szóló jövendölésével sok embert magával ragadott, és a próféta rajongó magatartását és eszméit sokan átvették Kis-Ázsiában. A püspökök zsinatokon ítélték el őket, az apologéták pedig írásban léptek föl ellenük. Ennek ellenére a mozgalom tovább hódított főleg Afrikában. A mozgalom erejét, bár a szekta még sokáig fennmaradt, az törte meg, hogy a jövendölések nem teljesedtek be.

Ez a várakozás mai napig izzó parázs a mi kultúránkban, mely hol lángra lobban, hol visszahúzódik a hamu alá, de ki nem alszik. Mi lehet ennek az oka az emberi természetben? Úgy vélem, a félelem újra ébresztése az oka, mely egyfajta önkínzás az emberi fajnál. Ha nem angyalnak nevezik azt, akitől félni kell, akkor azt mondják, hogy influenza. Ha már megszokottá válik jelző nélkül az influenza, akkor szárnyakat adnak neki, és „madár-influenza” néven újra megjelenik. Ha így sem elég félelmetes, akkor „sertés-influenza” néven ismét riogat a disznó egyébként kedvelt képzettársítása révén. Ha ezt dehonesztálónak találja az ember a sertésre nézve, akkor a H1N1 misztikus névvel illeti. A lényeg az, hogy félni lehessen tőle. És a dicsőséges technika (angyal vagy ördög?) hatásos prófétaként rettegésben tartja Európát.

Nem szabadulhat ettől a félve-szeretett rettegéstől az ember, csak akkor, ha egy bizonyos közösséghez tartozva (száznegyvennégyezren vannak) várja, hogy rövid ezer évre ők fognak uralkodni a továbbra is rettegésben tartott embereken.

Azok közé tartozom, akik Krisztus barátainak tartják magukat, Krisztusé, aki úgy született, mint minden ember, fizikai munkás volt, amíg annak kellett lennie, megkeresztelkedett, amikor eljött az ideje, tanított, amíg engedték ellenségei, szenvedett, amikor eljött az ideje, és meghalt, ahogy meghatározták számára, de, DE feltámadt a halálból, él és uralkodik mindörökké. Barátjaként nem félek sem az öldöklő angyaltól, sem a H1N1 vírustól. Csak arra kérem Õt, hogy figyelmeztessen, ha butaságom miatt távolodnék tőle.

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)