2009. november 22., évközi 34. vasárnap (Krisztus király)

Az olvasmányhoz (Dán 7,13-14)

Mindenféle értelmezés előtt emlékezetben kell tartani, hogy Dániel könyve a választott nép számára nehéz korszakban, Antiochusz Epifánész üldözése alatt keletkezett, 167 és 164 közt. Ezért itt is felmerülhet a kérdés: vajon a látomás nem egyszerűen csak stíluseszköz-e valamely gondolat, eszme nyelvi formába öltöztetésére, kifejezésére, mai nyelvhasználattal szólva, talán kódolt üzenet? Ha pusztán kódolt üzenet lenne az üldözött kortárs sorstársak számára, akkor a későbbi korokban csak nagyon halovány lenne üzenete. De éppen Dániel látomásai minden korban képesek életre kelni az olvasók lelkében. Itt talán felesleges elidőzni annál a kérdésnél, hogy mi a prófétai látomás általában. Mindenesetre, a próféták és olvasóik meggyőződéssel vallják, hogy Dániel látomásai Istentől erednek.

Sok magyarázatot az „Emberfia” kifejezés sem kíván itt. Elég, ha tudjuk, hogy ez a kifejezés hebraizmus, és az „ember”-t jelöli, és Jézus önmagát gyakran nevezi így. Az „Õsöreg” pedig itt az Örök Isten megjelölése. A lényeg itt is az, amit a Jakab levél így fogalmaz: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak.” (Jak 1,17)

A szentleckéhez (Jel 1,5-8)

Ugyanez a gondolat folytatódik a mai szentleckében is, de kifejezetten hirdetve, hogy Jézus Krisztus az, aki eljön a felhőkön. A Márk evangéliumban Jézus mintegy igazolja is a látomást: „Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalommal és dicsőséggel.” (Mk 13,26)

Az evangéliumhoz (Jn 18,33b-37)

A János evangéliumban Jézus nem tiltakozik a vád ellen, miszerint ő király, de természetesen hozzáteszi: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.” Magyarázatot is fűz kijelentéséhez: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.”

Nagyon érdekes természetű a „hatalom”. Elsőre általában a fegyvert, a politikát idézi fel ez a szó, pedig ennél komolyabb a jelentése, és ebben az értelemben áll rá végeredményben az, hogy Istentől van. Hangsúlyozom, hogy végeredményben, mert átmenetileg bárkinek kezébe kerülhet a hatalomnak nevezett eszköz. Ez utóbbit, korunkban minden eddiginél nyilvánvalóbban tapasztalhatjuk. Alkalmasnak találom ide vonatkoztatva idézni Bangha Bélát, bár még nem ismerhette azt a média-erdőt, amiben ma mi kóborlunk. De így még inkább érdemes afölött elgondolkodni, amit a 20. század 30-as éveiben ír a híres „média-sztár”:

„Ismeretes dolog, hogy napjaink legfontosabb küzdelmeit nem ágyúk és szuronyerdők, nem várak és fegyvertárak, nem állig felfegyverzett katonák milliói döntik el, s ma már nem az a hatalom a legbefolyásosabb, mely pusztán anyagi fegyverek dolgában áll első helyen, hanem az, amely a közfelfogás idomítása által saját eszméinek és érdekeinek kedvező közvéleményt tud teremteni s a sajtó, az írott szó révén a szellemek millióit hódítja uralma alá. Ha I. Napóleon Görres lapját már a 19. század elején Európa ötödik nagyhatalmának nevezhette, mellyel csakúgy kellett számolnia, mint akár a hatalmas Németországgal vagy Angliával, Porosz- vagy Oroszországgal, akkor mainap a napisajtót ugyanazon jogon nevezhetik a világ első és legjelentékenyebb nagyhatalmának. A napilapok hasábjai a politikai, társadalmi és vallási élet döntő küzdelmeinek valóban legfontosabb harctereivé fejlődtek, melyeken nap-nap után megütköznek s messze kiható csatákat vívnak a jog és igazság legtehetségesebb védői egyfelől és legveszedelmesebb ellenségei. Az „Univers” világhírű szerkesztője, Veuillot Lajos a múlt század második felében Franciaországban szintén valóságos nagyhatalmat jelentett….

(Bangha Béla: Jellemrajzok a katolikus egyház életéből)

Ki előtt hódol meg egy világhírű szerkesztő a 19. században és hogyan? Ragyogó példa erre ennek a nagyhatalmat kapott szerkesztőnek vallomása sírfeliratában, melyet maga szerkesztett:

„Kezembe tollamat tegyétek,
Szívemre a feszületet.
Lábamhoz ezt az írást, – aztán
Zárjátok rám a fedelet…

A végima után síromra
Állítsatok kis keresztfát,
S emlékjelül sírom kövére
Csak ezt írjátok: „Hitt s most lát”.

Mondjátok majd fölöttem: „Alszik;
Kemény munkája véget ért.”
Vagy inkább így: „Ím, már felébredt,
S melyért epedt, nyert égi bért!”

Jézusban bízom. Itt e földön
Sohsem szégyeltem szent hitét;
Hiszem: ott fönn az Atya trónján
Õ sem szégyenli majd hívét!”
+
Nem kell hozzá kommentár!

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)