2009. november 8., évközi 32. vasárnap

Az olvasmányhoz (1Kir 17,10–16)

A Királyok első könyvének 17–19. fejezeteiben minden előkészítés nélkül megjelenik Illés, a titokzatos próféta. Különös belső tűz és a prófétáknál sem megszokott kemény erő jellemzi őt. Származásáról nem szól az írás. Mint jövevény jelenik meg Gileádban, akit nyilvánvalóan Isten küld oda, és fontos üzenetet közvetít a király és a nép számára. Olyan korban érkezik, melyben nemkívánatos személy. (Akit Isten küld, szinte kivétel nélkül ilyen „nemkívánatos személy”.) A földből nőtt ki, vagy az égből pottyant le? Távozása inkább az utóbbira utal, és napjainkban tüzes szekerét, melyen elhagyja a földet, ufónak mondanák. Ady Endre nagyon szimpatizál Illéssel, és annak az embernek a típusát látja benne, akit az Isten különösen szeret, ezért bajokkal sújt, hogy hiteles követek legyenek. „Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sujt és szeret: Tüzes, gyors sziveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek.” (Ady: Illés szekerén)

Különös módon távozik, és talán ez is azt jelzi, hogy folyton visszavárják. Vissza is tér újra meg újra, mert valójában el sem megy. Ha újra megjelenik, nem is tudják a tanúk, hogy látomás volt-e a vele történt találkozás, vagy a valóságnak hitt világ látomás. Hosszú ideig szólni sem szabad róla, mert úgysem hinné senki, amit mond, ahogy mindig is történik. Válogatott emberek lehetnek csak tanúi újbóli megjelenésének. (Mt 17,1–13) A szent hegyek lakója ő, ahol misztikus fény ragyogja körül.

Minden korban várják őt, meg is jelenik, de Isten mindig visszahívja: „Ez a villám nyoma, E szénné égett, bús-fekete rom. Az ember önmagának követelte, Az Isten azt felelte: "Nem adom. Ez itt próféta-fa. Nem fogja látni a letarolt erdőt, Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt, Magamhoz ragadom. Az ember önmagának követelte, Az Isten azt felelte: nem adom.” (Reményik S.: Illés)

De milyen üzenetet tartalmaz számunkra a ma idézett történet, melynek főszereplője Illés? Maga Jézus válaszol kérdésünkre: „Bizony mondom nektek, hogy egy prófétát sem látnak szívesen a saját hazájában. S igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz.” (Lk 4,24–26)

Mit is mondott az özvegynek, aki fiával együtt az éhhalálra készült? Ezt mondta neki: „Ne félj!” Az özvegy pedig: ”Elment hát és úgy tett, amint Illés mondta. S volt mit ennie, neki is, fiának is. A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által hallatott.”

A száreptai özvegy pogány volt, föníciai. Az éhség vitte őt a város kapujához (Isten gondviselése), hogy ott találkozzon Isten emberével. Nem csodára várt, az asszony, a remény utolsó szikráját fújta csupán. És csoda történik mégis, mert hisz, és a biztosat odaadja a bizonytalanért.

Itt már beléphetnénk a másik özvegy életének titkába, amiről a mai evangélium szól, de időzzünk egy percet a zsidókhoz címzett levél következő mondatánál:

A szentleckéhez (Zsid 9,24–28)

„Krisztus ugyanis nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk.”

A Názáreti Jézusban kortársai Illést vélik látni, aki új arccal, újra megjelent (Mt 16,13). Igen, onnan jön ő is, Keresztelő János is, ahonnan Illés, és ő is visszatér, de nem sértődötten, és nem kiábrándulva az emberek értetlensége és gonoszsága miatt, hanem „hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk”. Találhatnánk alkalmasabb közbenjárót?

Próbáljuk most megfejteni annak az özvegynek a titkát, akire Jézus felfigyel a templomban!

Az evangéliumhoz (Mk12,38–44)

Az evangélista életképet rögzít saját eszközeivel, amikor leírja, hogyan dobja két fillérjét az özvegy a perselybe. Ez az életkép általános és folyton ismétlődő a földön. Mindent odaad az özvegy a perselybe, ami csak szegénységétől telik, egész megélhetését. Könnyű neki, mert csak annyija van. Milyen nehéz a gazdag ifjúnak, akinek sok vagyona van! (Mt 19,16 s köv.)

A képnek hátterére Jézus hívja fel a figyelmet. A háttér azt mutatja, hová kerül a két fillér, a sok-sok két filléres? Valakik kiszedik és felélik az özvegyek két fillérjeit, az özvegyek vagyonkáját, miközben „színleg nagyokat imádkoznak”. Kik ezek? Jó személyleírást ad róluk maga Jézus.

De mi az özvegy gondolata, miközben egész megélhetését a perselybe dobja? Hasonló lehet Vörösmarty szegény asszonyának gondolatához. A történetnek itt csak a végét idézem (A szegény asszony könyve):

„Hát mi jót hoz, Sára néni?'
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen Isten igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az Isten nevében."

,Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több, csak ez az egy,
De ha már úgy megkívánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével.'
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.

Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, regvel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.

Buzgán József
buzgan.jozsef[kukac]gmail.com

Magyar Kurír