2009. október 18., évközi 29. vasárnap

Az olvasmányhoz (Iz 53,10-11)

„Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri szenvedéssel.” A próféta az eljövendő, szenvedő messiást látja szellemi szemeivel. De benne van a próféciában minden szenvedő, aki „kiegészíti testében, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik” (Kol 1,24) Akit a próféta lát, az még nem „a világ világossága” (Jn 8,12), hanem csak azzá lesz Krisztus követése útján (Mt 5,14) Keresztes Szent János ezt az összetörést a tűzre vetett fa senyvedéséhez hasonlítja. A fahasáb a tűzön előbb megfeketedik, sistereg, távozik belőle az, ami a tűzzel nem egyesülhet. És csak miután megtisztult minden salaktól és mindentől, ami nem fér össze a tűz elemével, akkor izzik át, és lesz eggyé a tűzzel, lesz ő maga a tűz. Ehhez hasonló tisztuláson megy át az emberi lélek is, miközben szenved. Ez a feltétele annak, hogy „lássa a világosságot”, azaz ő maga is a „világ világossága” lehessen. Ez a szenvedés ugyanakkor engesztelő áldozat is. Sok üdvös dolgot tehetünk, sok üdvös dolgot elszenvedhetünk, de a legtöbb, amire képesek vagyunk, az önként és tudatosan vállalt áldozat, szeretetből. Ez nagyon tetszik az Úrnak. Tetszik az Úrnak, mert Õ látja a célját, látja az eredményét is.

A szentleckéhez (Zsid 4,14-16)

Nemcsak a főpaptól, de a legegyszerűbb paptól is azt várja Isten és ember, hogy „áthatoljon az egeken”. A főpap a Krisztus, és még ő is kísértést szenvedett. Milyen nagy veszedelem a kísértés! Nem véletlen, hogy bekerült a Miatyánkba: „ne vígy minket kísértésbe!” Gyönyörű kép: bizalommal a trón elé járulni, ahol minden „kegyelem”, ingyenes adomány, ajándék forrása van. Ez a trón pedig Krisztus keresztje. Az Õ keresztáldozata minden kegyelem forrása. Milyen felemelő tudat, ha a pap bizalommal járulhat e trón elé, az oltárhoz! Milyen boldogító tudat, ha Krisztus követője ott lehet a kegyelem forrásánál, amit a Krisztus rendelése folytán megjelenítenek számára, és nemcsak szomját olthatja, de csordultig töltheti edényét, hogy testvéreinek is vihessen a forrás vizéből!

Az evangéliumhoz (Mk 10,35-45)

Kiváló emberismerők szerint a hatalom a legerősebb szenvedély. Ezért a hatalom birtokába jutni a legerősebb kísértés. Millió formája van ennek a kísértésnek: ott van a növényben, mely áttöri az aszfaltot és szétmállasztja a sziklát; ott van a szürke verébben, mely kitúrja fészkéből a fecskét, és ott van a kismalacban, midőn félrelöki testvérét, hogy ő szophasson, és látszik, hogy ha tehetné, anyja minden emlőjét lefoglalná csak önmagának. Megkísérti a bolti kiszolgálót, a hivatalnokot, ott van az anya csókjában, a szerelmes ölelésében. Az uralomvágy a természet minden területén jelen van, és még az embernél is csak ritkán tudatos. Ha pedig vezető szerepet kap valaki, menthetetlenül kísértést szenved, és „érezteti hatalmát” azokkal, akiket szolgálnia kellene szeretetből. De mint mindennek, ennek is legalább két oldala van. Adler, a kiváló osztrák pszichológus a következőket írja: „Ugyanakkor igen sok ember van, akinek az alárendeltség élettörvénye. Némely asszonyban annyira túlteng az alárendeltség szelleme, hogy egyenesen uralkodni vágyó és brutális férfit keres. De fordítva is igaz. Sok férfi ösztönösen megérzi, ki lesz az a feleség, aki anyja helyett majd irányítani fogja. Az alárendeltség kérdése nem csupán a nemek viszonyaiba játszik bele, nem csupán az egyes embert terheli megoldhatatlan nehézségek tömegével, hanem fontos szerepet játszik a népek életében is. Ha meggondoljuk, hogy valaha az egész ókor, gazdasági helyzetében, uralmi viszonyaiban és a rabszolgaságra épült, ha meggondoljuk, hogy talán a ma élő emberek legtöbbje rabszolgacsaládból származik, ha elképzeljük továbbá, hogy évszázadok folyamán két ilyen egymással éles ellentétben élő osztály élt, és hogy egyes népeknél a kasztszellemet még ma is egészen elvhűen viszik keresztül, megérthetjük, hogy az alárendeltség elve és annak követelése még mindig él az emberek lelkében, és képes egy típus megalkotására. Ismeretes, hogy az ókorban a munkát szégyenletes foglalkozásnak tartották, melyet csak rabszolgák végezhetnek, az úrnak nem volt szabad magát munkával beszennyeznie. Még ma is nehéz kiverni a fejünkből az embereknek szolgákra és urakra való felosztását, és egymást teljesen egyenlőknek éreznünk."

A kereszténység szent eszme hordozója: testvériség! Kétezer év kereszténység után elvárhatná az ember, hogy ez a krisztusi eszme az egyházban élő valóság legyen. De naivság ezt elvárni. Minden keresztény ember marad, és Krisztus követését úgy kezdi, mint Jakab és János a mai evangéliumban, és ez az állapot néha évtizedekig tart. Majd ha iszik a kehelyből, melyet Krisztus említ, majd ha felveszi, és kimerülésig hordozza a keresztet, melyet Krisztus említ, akkor talán már látni fogja, hogy aki nagyobb akar lenni, annak szolgálnia kell, annak áldozatul kell adnia életét testvéreiért.

De az a kehely, melyből inni kell, melyet ki kell üríteni, nagyon keserű italt tartalmaz. De aki kiüríti, az kijózanodik a hatalomvágy mámorából. Reményik Sándor is ír erről, s bár a közelmúltban ajánlottam, újra megteszem:

Reményik: A keserű pohár

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.
S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam.
Ezer darabra ment. De rögtön csorbítatlan megjelent.
S szólt másodszor is a sötét pohár: Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan, S a te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem. Dühöngve vágtam közbe: nem!
Nem sóhajtok: „Múljék el, ha lehet" – S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend – S a makacs pohár újra falnak ment. Ezer darabra ment. De jaj, mert harmadszor is megjelent. S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém, sajátom e sötét pohár – És ki kell ürítenem poharam. Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan, A karom kinyúlt félig-akaratlan, S felmérve csillagszabta sorsomat, Fogtam, s lassan fenékig ürítettem A poharat.

Buzgán József
(buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)