2009. október 25., évközi 30. vasárnap

Az olvasmányhoz (Jer 31,7-9)

„Kitörő örömmel örüljetek…”

Köztudott, hogy a vasárnapok első olvasmánya és az evangélium között valami gondolat összecseng. Úgy tűnik, hogy ezen a vasárnapon ez az összecsengő gondolat a vak koldus öröme, amikor helyzetéből adódóan kifinomult hallása révén felfogja, hogy „Bízzál! Kelj fel, téged hív Jézus, Dávid fia.” Ismered-e a kitörő örömet életedben? Volt már ilyen? Csak gyermekkorodban? Vársz még rá? De ezekre a kérdésekre segítsen választ keresni majd az evangélium.

A szentleckéhez (Zsid 5,1-6)

Egészen biztosan igaz, hogy az áldást hordozó emberi szolgálat megbízatás, mégpedig Istentől, minden áldás forrásától. Ha a zsidó levél itt a főpapról beszél csak, mivel Krisztus főpapságát tárgyalja, mégis biztos az is, hogy a nem főpapok is csak akkor képesek közvetíteni Isten és ember között, ha Istentől is kaptak megbízatást. Kérdések adódnak ebből a helyzetből: Miért oly kevés a papi és szerzetesi hivatás napjainkban? Vak koldusként ülnek az árok szélén, és várnak a hívásra, hogy kitörő örömmel ugorjanak? Megromlott már a hallásuk is, és csak a fejükben élnek? Hallgat az Isten, mint Endo Suzaku Némaság című könyvében? A mai „szent lecke” azt a házi feladatot adja, hogy a meghívottak és választottak megvizsgálják önmagukat: „megértő vagyok-e a tudatlanok és tévelygők iránt? A meghívottak és választottak példaképe pedig Krisztus. Elérhetetlen példakép?

Az evangéliumhoz (Mk 10,46-52)

Egy ország jelképe is lehet Timeus fia, a vak koldus. Egy ország népe is lehet vak, és az út szélén ülve kéregetésből próbál megélni. Isten átka a vakság? Az ókorban közmondásként emlegették, hogy „akit az istenek el akarnak veszejteni, vaksággal sújtják, és magára hagyják”. Mi kell egy ilyen vakon kéregető népnek? Azt hiszem az előbbi mondás fordítottja is igaz: akit az istenek meg akarnak áldani, azt meggyógyítják vakságából, aztán már maga is boldogul. Sok fia van Timeusnak egy ilyen országban. Timeus fia kényszerűségből kéreget. Tudja, hogy gazdag a föld, melyen él; tudja, hogy van ereje és tehetsége, hogy saját erejéből megéljen és még könyöradományt is tudjon adni a vakoknak; csak egy hiányzik neki, a látás képessége. Ezt pedig eleve az Isten adja, és ha valaki elveszíti, az Istentől kaphatja vissza. Koldulva kaphat tanácsot, szemüveget is kaphat, sőt távcsövet is, de mire megy vele? A látás képessége nem csak a fizikai világban segít eligazodni. Van képesség, amelyet szintén a látás szó illet, s amely a szellemi világban is el tud igazítani. Vak vagyok, ha magamnak élek, és nem látom küldetésemet embertársaimhoz, a világhoz. Vak vagyok, ha életemet a születés és halál keretei közé szorítva látom. Vak vagyok, ha csak a sokat és a nagyot látom, és kiesik látókörömből a szép és a jó. Vak vagyok, ha kéregetésre rendezkedem be, és nem az ajándékozásra. Vak vagyok, ha az út szélére húzódok, mert kevesebbnek érzem magam, mint a többi ember. És még hányféle módon vagyok vak?!

Mindezeknek a hiányosságoknak egy az oka: nem látok. Pedig érzem, hogy izmaim készek az ugrásra, füleim készek a hallásra, és szívem kész a várakozásra és találkozásra, ajkam kész a szólásra: Jöjj, Uram! Dávid fia, Jézus! Add, hogy lássak! Mit lát a vak, míg el nem érkezik az óra, mikor őt szólítják? Juhász Gyula ezt így fogalmazta meg:

Képek

Az életem országút, néma út,
Mely messze, messze szakadékba fut
És rajta sár és rajta téli fák
És távol, távol egy csillagvilág.

Az életem mély kút s én nézem őt
S szédülve állok a holt víz előtt
És távol, távol csillag csillog ott,
Egyetlen fény, a mélységbe lopott.

Az életem, magányos életem
Nem is enyém tán s mégis szép nekem,
Mélázva nézem s mint kitett gyerek
A messze csillagfényre figyelek.

Ha pedig már látok, és kipihentem a kitörő öröm okozta ugrándozásomat, visszaidézem, mit is mondott nekem Jézus, Dávid fia: „Menj, a hited meggyógyított.” Keresem, hogy hol rejtőzött ez a hitem. Keresem, hogy segítsek megtalálni ezt a hitüket az út szélén vakon kolduló embertársaimnak.

Buzgán József
buzgan.jozsef[kukac]gmail.com