2009. október 4., évközi 27. vasárnap

Hazai – 2009. szeptember 28., hétfő | 13:35

Az olvasmányhoz (Ter 2,18–24)

Izgalmasan szép, rejtélyes világ, amiben a dolgok és személyek neve lakik. E világ közepén Isten neve él. Mózest, aki legközelebb merészkedett (vagy kapott engedélyt) e titokhoz férkőzni, a név érdekelte. Mert a név, ha nem pusztán nyilvántartáshoz használt adat, akkor a dolognak vagy személynek legfinomabb és legtömörebb lényege. A névvel nemcsak az anyagi természetű dolgot, de még a leggazdagabban szellemi természetű lényt is össze tudjuk foglalni, és mintegy kezelhetővé tudjuk tenni, és ezáltal hatalmat szerzünk általa vagy fölötte. A Mózesnek adott válasz sokféle értelmezésre ad lehetőséget. A JAHVE szó jelentése abban az adott helyzetben számomra elsősorban ezt jelenti: „Ne törődj te a nevemmel. Veled vagyok és veled leszek! Elég ezt tudnod.”

A Názáreti Jézus nem is foglalkozik azzal, hogy milyen nevet adtak neki saját környezete hagyományai szerint. Ha nevet keres magának, sokirányú küldetését sűríti érthető és kezelhető fogalmakká: „Jó Pásztor”, „Világ Világossága”, „Élet Kenyere”, „Út, Igazság, Élet” stb. És mégis, mint valami varázsigének, a Názáreti Jézus nevének meglepő hatalma lesz tanítványai küldetésében: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” (Mk 16,18) A tanítványok lenyűgözve szereznek tapasztalatot e legszentebb név használatáról. Mégis van ennél a tapasztalatnál fontosabb: „De mégse annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek föl van írva a mennyben.” (Lk 10,20) Mindenkit kell, hogy érdekeljen: milyen néven kerül be abba a mennyei nagy könyvbe? Azt hiszem erre a kérdésre a választ itt sejthetjük: „A győztesnek rejtett mannát adok és egy fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja.” (Jel 2,17)

A szentleckéhez (Zsid 2,9–11)

Távol álljon tőlem, hogy görög módra teológiai viták sötét erdejébe tévedjek, de szöget ütött a fejembe a Zsidó-levél most idézett néhány kitétele: „Jézus, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál”; „a halál elszenvedéséért a dicsőség és nagyság koszorúját nyerte el”. Önként állnak e kijelentések mellé a Filippi-levél kijelentései, folytatva az olvasmányban előkerült gondolatot:

„Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,9–11)

Az angyalok kiléte izgat leginkább. De kitérek az izgalmasnak ígérkező gondolatpárbaj megrendezése elől, mert még izgalmasabb kérdést tartalmaz – kikerülhetetlenül – az olvasmány és az evangélium összecsengő gondolata a házasságról.

Az evangéliumhoz (Mk 10,2–16)

A házasság mint intézmény általánosságban, természetesen és minden időben folyamatosan megoldandó kérdést, feladatot jelentett a házasságban élők és egyáltalán a társadalom számára. A Názáreti Jézus tanítványai felnőtt és tapasztalt emberként ezt világosan látták, és ki is jelentették: „Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.” (Mt 19,10) Jézus adott nekik egy ötletet, a cölibátus intézményét, de az talán mentes a gondoktól és nehézségektől? Nem is beszélve arról, hogy mi lenne, ha mindenki ideálisnak tartaná ez utóbbi életformát…

Ha ez a kérdéshalmaz, amit a mai olvasmány és az evangélium felvet, előkerül, csak úgy tudom megválaszolni, hogy a Mózesre visszavezethető parancs mellé odahelyezem a Názáreti Jézus magatartását, ahogy a házasságtörő asszony esetében viselkedik: Jn 8,3–11.

Ezt még kiegészítem azzal, amit így olvasunk: „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson.” (Mt 5,27–29)

Nem a kárhozattól félek, hanem erősen törekszem bejutni a mennyek országába. Ismerem is a magam természetét, és ezáltal embertársaimét is. Tudom, sokan vagyunk, akik komolyan vesszük a meghívást Isten országába, de évtizedek óta tudunk szemeink épségének alaptalanságáról. Isten irgalmában és szeretetében bízunk, és nem ítélkezünk, akkor sem, ha olykor már szorongatjuk a megkövezésre szánt köveket, mert egyszerre meglátjuk saját magunkat a kövek célpontjában. Aki ezt nem látja, annak tulajdonképpen ki sem kell vájnia szemét, hiszen úgysem lát vele, nem látja önmagát.

Buzgán József
buzgan.jozsef[kukac]gmail.com

Magyar Kurír

#elmélkedés