2009. szeptember 13., évközi 24. vasárnap

(Olv.: Iz 50,5-9a; - Jak 2,14-18; - Mk 8,27-35)

A „kereszt” fölséges titka

„Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.”

Állj meg e mondat után, hunyd le szemedet, és lásd magadat, az „áldott Krisztus” helyébe képzelve, amint téged gyaláznak és leköpdösnek! Ha irtózik természeted e képtől, mint Péteré a mai evangéliumi történetben, nyisd ki a szemed, és vedd elő újra a Fiorettit. A nyolcadik fejezetet olvasd el úgy, hogy most Leo testvér helyébe képzelve magad, hallgatod a világ (egyik) leghitelesebb emberének oktatását a „tökéletes vigasságról”. Nem biztos, hogy érteni fogod Assisi Szent Ferenc végkövetkeztetését: „A Szentlélek összes malasztjai és ajándékai között, melyeket Krisztus az ő választottjainak ada, a legfőbb, ha valaki önmagán győzedelmeskedik s a Krisztus szeretetéért minden bajt, igazságtalanságot és gyalázatot készséggel elvisel.” Ne hagyd magad könnyen meggyőzni, hogy meggyőzöttséged majd sziklaszilárd legyen. Csak a meggyőzöttség szikláján állva láthatja bárki az élet mélységes és legfölségesebb titkait. Mielőtt további hiteles látó embereket kérdeznénk meg a kereszt titkáról, figyelmedbe ajánlom a próféta közbevetett megjegyzését: „Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem.” (Iz 50,8) Nem cél a kereszt, hanem eszköz és út. Természetellenes dolog lenne testi kínokat és lelki megaláztatásokat keresni, mint célt. Itt igaz a sokat vitatott tétel: „A cél szentesíti az eszközt.” A cél itt a legszentebb: Isten terve szerint feloldódni az Õvele való egységben, a Szeretetben. Ez a cél megszenteli a hozzá vezető utat és eszközöket, a kereszt útját.

Megkérdezem Krisztus hívét, az első modern nagy pedagógust, Johannes Amos Comenius-t erről (A világ útvesztője és a szív paradicsoma, 45. fejezet), és a következőket válaszolja: „Az Istennel egyesült szíveknek minden könnyű és egyszerű.” A szenvedés, a megaláztatás, az üldöztetés is? – kérdezem őt, és folytatja: „Azt láttam, hogy ha valaki teljességgel annak szentelte a szívét, aki teremtette, megváltotta, és templomává avatta őt, a szíve után már testének többi része is szép lassan, engedelmesen arrafelé hajlott, amerre Isten akarta… Ezért bizton hiszik, hogy bármi éri őket, az mind Istentől, az ő bölcs gondviseléséből ered. … De jaj annak, aki kezet emel rájuk! Mert minél sóvárabban tartják oda a hátukat, annál súlyosabb dolog verni őket; mennél inkább hasonlatosak a bolondokhoz, annál veszedelmesebb őket gúnyolni. Mert ők már nem a magukéi, hanem Istenéi, és amit mások velük cselekszenek, Isten úgy veszi, hogy vele cselekedték.”

Liguori Szent Alfonz is meggyőzött akart lenni, és hiteles emberektől, hiteles emberekről szerzett tudást (Jézus Krisztus iránt való szeretet gyakorlása, 5. fejezet – ez a fejezet itt olvasható pdf formátumban):

Páli Szent Vince azt mondta, hogy nagy szerencsétlenségnek kell tekintenünk, ha ebben az életben szenvedések nélkül vagyunk… Assisi Szent Ferenc azon a napon, melyen nem volt alkalma Istenért valami keresztet szenvedni, attól félt, hogy Isten talán meg is feledkezett róla.

Aranyszájú Szent János azt írja, hogy mikor az Úr valakit a szenvedés kegyelmével ajándékoz meg, nagyobb kegyelmet gyakorol vele, mintha hatalmat adott volna neki a halottak feltámasztására; mert a csodatevésben az ember adósa marad Istennek, a szenvedésben azonban az Isten válik az embernek adósává.

Avilai Szent Teréz, amikor fájdalmak nehezedtek rá, azt mondotta, hogy szenvedéseit a világ minden kincséért se cserélné el.

Megkérdeztem valakit a profán világ nagy mesterei közül is, a keresztről, de nem írom ki a nevét, mert vannak, akikben előítélet él e névvel szemben, és minden fentebbi és alábbi bölcsességet elvetnének vak előítéleteik miatt. Õ ezt írja: „Olyan szimbólumok, mint a kereszt, segítséget nyújtanak ahhoz, hogy az ember megszabaduljon olyan kötődésektől, melyek nem magasabb belátásból, hanem lágyságból és az infantilis érzések fölötti uralom hiányából fakadnak.”

Befejezésül ajánlhatnám még Kempis Tamás gondolatait (Krisztus követése, A szent kereszt királyi útja - a fejezet itt olvasható) is, de úgy találom, mindenkinél jobban összefoglalja a mondottakat Blázovics Jákó, Bernanos: A Sátán árnyékában c. könyve ajánlásában: „Az Élet problémája a Szenvedés problémája. A szenvedés elől az ember először az imához menekül. De itt nem állapodhatik meg. Föl kell kutatnia a szenvedés forrását is. Ez a forrás nem lehet más, mint a bűn. Az előbbi tételt tehát korrigálni kell: az Élet végső problémája a Bűn problémája.” (Megjegyzem: nem elsősorban a személyes bűnökre kell itt gondolni!)

Buzgán József

buzgan.jozsef [kukac] gmail.com

Magyar Kurír