2009. szeptember 27., évközi 26. vasárnap

Az olvasmányhoz (Számok könyve 11,25-29)

Roppant érdekes, mennyire matériaként kezeli a lelket a Számok könyve: az egészből kivon, a kivonatot pedig 70 részre osztja, de olyan nagyvonalúan, hogy még annak is jut, aki nincs jelen az osztogatásnál. Akinek jut, olyan bőségben jut, hogy túlárad, tehát aki kapja, elragadtatásba esik. A leginkább meglepő azonban, ahogyan Mózes rendre utasítja a szűkkeblű és a jelek szerint irigy Józsuét. Szinte hallom Mózest, és tapsolok az örömtől és egyetértéstől, amikor azt mondja: „Bárcsak az egész népet prófétává tenné, s kiárasztaná rájuk lelkét az Úr!” Litániaként kellene ismételgetni Mózesnek ezt a mondatát ma is, mindenütt a földön: „Bárcsak az egész népet prófétává tenné, s kiárasztaná rájuk lelkét az Úr!”

Szokatlan és váratlan, hogy a történelem egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb!) jogalkotója, Mózes, nem a jogszabályok alapján szervezett népet tartja ideálisnak, hanem a szabadon prófétáló népet. Mert a prófétaság lelke csak ott működik, ahol szabadság van, és száműzetik a jog keretei közül. Ezt csak az meri kimondani, aki bőségesen részesült a Lélek ajándékában, és tudja, hogy ahol valóban a Lélek szól és hat, ott nem kell félni zűrzavartól. Ezt csak az meri kívánni, aki tapasztalatból tudja, hogy minden emberi elképzelést felülmúló gazdagság jelenik meg bármely közösségben a Lélek jelenléte nyomán.

Jó, hogy a nagy jogszabályalkotó a Lélek javára billenti el jó mélyre a mérleg nyelvét, a közösségben szükséges jogszabályok tányérján lévő értékekkel szemben. Kívánjuk ma is, és merjük kimondani Mózessel: „Bárcsak az egész népet prófétává tenné, s kiárasztaná rájuk lelkét az Úr!”

A szentleckéhez (Jak 5,1-6)

Örökké érvényes, de napjainkban különösképpen az, amit a Jakab levél a kapzsi gazdagok felé kiált a ma idézett részletben. Mert vérlázító az a kapzsiság, amit vállalati vezetők fizetéséről és végkielégítéséről naponta hallunk. De ha nagyon lázad emiatt a vérünk, azért önmagunkba kell néznünk: nem irigyeljük-e azokat a kapzsi embereket. Mert ha irigyeljük, akkor az ő helyükben mi is beleesnénk a sátán kelepcéjébe, és még szerencsésnek is tartanánk magunkat.

A gazdagokról, szükségképpen a szegények is eszünkbe jutnak. Így G. Bernanos gondolatai is eszembe jutnak, de csak emlékezetből tudom idézni: „Uraim! Húsz évszázadnyi kereszténység után nem volna szabad szégyenkeznie annak, aki szegény. Vagy pedig, önök elárulták tanítójukat, Krisztust…”

Az evangéliumhoz (Mk 9,38-43.45.47-48)

Félelmetes az a vízió, amit a mai evangéliummal lelki szemeink elé vetít Jézus a kárhozatról: „ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki.” Bármilyen borzalmas, üdvös elidőzni ennél a képnél. Mert ha csak egy pillanatra is odaképzelem magam, már érteni fogom a másik képet, ami szintén borzalmas: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. …!” Nyilvánvaló, hogy nem öncsonkításra biztat az Üdvözítő, de nem elég ezt megállapítani. El kell jutni arra a következtetésre, hogy el akarom kerülni a kárhozat tüzét és meg akarom őrizni testem épségét. De még tovább kell lépni gondolatban! Látnom lehet, látnom kell a csábító alternatívát: arra a boldogságra vágyom, amire a szívem vágyik: a teljes boldogságra, a tökéletes békére, az isteni életre, az Istennel való egységre. Ezt pedig csak akkor remélhetem, ha a felkínált kegyelemért felajánlom minden ép tagomat Isten szolgálatára. Ha pedig bizonytalanságban vagyok e szolgálat mibenlétét illetően, akkor álljon szemem előtt az ítélet, melyben eldől: örök kárhozat vagy örök üdvösség lesz a sorsom. Min múlik, hogy az ítélő Krisztus jobbjára állhatok? Világos a példabeszéd útmutatása: ép szemeimmel észre kell vennem a környezetemben élő, önhibáján kívül hátrányos helyzetű embertársamat, és ép tagjaim mindegyikével segítenem kell rajta. Ott, az ítéleten majd kiderül, hogy ha megtettem kötelességemet embertársammal szemben, eközben istentiszteletet végeztem, mert álruhában Krisztus volt ott jelen.

Buzgán József
buzgan.jozsef[kukac]gmail.com

Magyar Kurír