2009. szeptember 6., évközi 23. vasárnap

Olvasmány (Iz 35,4–7a)

Mennyi a csüggedt szívű ember a környezetemben! Talán én is közéjük tartozom? Nekem biztatnom, buzdítanom kell, de ezt csak akkor tehetem meg, ha már én nem csüggedek. Miért vagyok csüggedt? Ha megtaláltam a választ önmagam számára, mások számára is megtaláltam.

Legyintek, hogy ószövetségi gondolkodásmód gyávaságom miatt Istent várni, hogy álljon bosszút helyettem. Pedig ha jó mélyen a lelkembe nézek, valahol ott parázslik hamu alatt a bosszúvágy. Vagy élhetnek büntetlenül a gazemberek? Hagyni kell mindent arra az utolsó ítéletre? Ha azt mondom, hogy nem, az igazságosság megkívánja, hogy…. – ekkor a szívem háborogni kezd. Belátom, nekem, aki Krisztus nyomát követem, mégis az a feladatom, hogy szeressem ellenségeimet. Sajnos vagy nem sajnos, de ez nehezebb, mint a bosszút forralni. Mégis biztosabb a nyomot követni, Krisztus Urunk szellemében gondolkodni és cselekedni.

Szentlecke (Jak 2,1–5)

Lehet, hogy Luther szerint a Jakab-levél „Stroh-Epistel”, szalma-levél. Lehet, hogy nem alkalmas „hochgelehrt” teológiai viták alapjához. De az evangélium szelleme sugárzik a levélből olyan egyszerűen és tisztán, ahogy Assisi Szent Ferenc Virágoskertjéből, a Fiorettiből. Vallathatnám egyházamat, aki a szegényeket Bernanos szerint csak a kórus alatt tűri meg, de elég, ha magam is bevallom, hogy nem tudom úgy látni a szegényben a Krisztust, ahogy látta a leprásban Assisi Szent Ferenc vagy az ágyába fektetett koldusban Árpádházi Szent Erzsébet, vagy Kalkuttai Boldog Teréz, Teréz anya az ő tojást dobáló szegényeiben. Pedig tudom, hogy csak ők látnak jól, és ők járnak következetesen Krisztus nyomában.

Evangélium (Mk 7,31–37)

Feltűnik, hogy a szűkszavú Márk milyen szertartásosan írja le a süketnéma meggyógyítását. Ha így tett ebben az esetben az Úr Krisztus, máskor miért elégszik meg azzal, hogy „csak” kijelenti: „akarom, gyógyulj meg!” – és a beteg meggyógyul. És még egyszerűbb módon is tud gyógyítani. Talán azokra gondolt, akik majd az Õ küldetésében járva fognak betegeket gyógyítani, de olyan materialisták, mint egyik apostola, Tamás. Tehát mintegy sugallja most, hogy a hit mellett anyagi szemléletetek miatt nem árt, ha a forma mellett matériát is alkalmaztok. Urambocsá' a profanizálásért.

Izgalmasabb és tanulságosabb arra gondolni itt, hogy olyan varázslatban élünk, mint Jézus korának farizeusai, akik azt hiszik, hogy látnak, pedig az „őstudást” illetően vakok. (Jn 9,39-41)
Lehet - sőt majdnem biztos –, hogy mi, akik úgy véljük, hogy halljuk a szavakat, a személy szerint nekünk szóló Igét nem halljuk. Lehet – sőt majdnem biztos –, hogy mi, akik úgy találjuk, hogy folyékonyan tudunk beszélni egy bizonyos zsargonban, ha az „Igazság”-ról kell szólnunk, csak dadogunk, és talán jobb lenne, ha hallgatnánk! Mi is süketek vagyunk, és dadogva beszélünk a lényeget illetően. Akikhez szólunk abban a bizonyos zsargonban, talán hallanak? De mit hallanak? Jaj, nem megyek tovább ezen az úton, mert zsákutca.

De ha meggyógyultam süketségemből, vakságomból és némaságomból, miért hallgassak a dologról? Mert a meggyógyultnak és a gyógyulás tanúinak hallgatást parancsol az Úr. Miért parancsolja ezt nekik? Hiszen tudja, hogy úgysem fér meg bennük a csoda lenyűgöző tapasztalata. Talán azért, hogy miután kifecsegtük magunkat, visszaidézzük szavait, és rájöjjünk, „a beszéd félreértések forrása”. Ami lényeges, ami a csoda háttere, az csak a csendben nyilatkozik meg az ember számára. A csend az önismeret útja, és az önismeret minden más ismeret alapja.

(Ezek után melyik úton induljak el? Eszembe jut újra a Fioretti: Szent Ferenc és Masszeó, akivel együtt Sienába megy; 11. fejezet.)

Keressük az Úr nyomát! Minden úton ott találjuk? De a sok nyom között csak az övét kövessük! Akkor jó irányban megyünk, és ott vár az út végén. Mert Õ az Út!

Buzgán József
buzgan.jozsef [kukac] gmail.com