2010. április 18., húsvét 3. vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 5,27b-32 , 40b-41)

A főtanácsnak sajátos rendfenntartó hatalma volt abban az időben. Ha úgy látszott, hogy valamely csoport a vallási eszméivel, gyakorlatával megbontja az uralkodó vallás hagyományait, tanítását, feladatuk volt és hatalmukban állt, hogy a csoportot működését betiltsák. Mi volt a bomlasztó erő abban a tanításban, amit a keresztények Jézus nevében terjesztettek? Mi volt az, amitől a főtanács félt? Ha a nép is veszélyesnek tartotta volna Jézus halálra ítélését, a főtanácsnak nem kellett volna tartani semmitől. Miért mondják az apostoloknak, hogy „ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét”? Ebben a vádban benne van, hogy valakitől, valakiktől (a néptől) félhetnek, hogy ártatlant ítéltek halálra. Az apostolok válaszában mintegy összefoglalása található a keresztények hitének. Az egyik az, hogy ők Istentől kaptak küldetést, hogy hirdessék nemcsak a krisztusi tanítást, hanem hogy Jézus a megígért messiás, akiről a 110. zsoltár ebben az értelemben szól, és a zsidókhoz írt levél is idézi. Van még egy kitétele az apostolok beszédének: „Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti keresztfára feszítve megöltetek.” Tehát a főtanácsot Istennel is szembeállítják. De van még egy érdekesség, ennek a mondatnak a folytatásában: „Isten jobbjára emelte, fejedelemmé és Megváltóvá, hogy megtérítse Izraelt, és megbocsássa bűneit.” Az apostoli hitvallás része ez, és azért érdekes, mivel akkor érthetőbb lehetett, mint ma. Az ókori ember világképébe beleillett. A mai ember világképébe, aki különböző szinte, de materialista, már nehezen fér bele. Pedig Isten ugyanúgy van jelen ma is a világban, és ugyanakkor távol a világtól, mint az ókorban és mindörökké. A Szentlélek teszi képessé az embert ennek a világképnek az elfogadására, melyben Isten is jelen van. A Szentlelket pedig megadja azoknak, akik engedelmeskednek Neki, akik nem test, hanem lélek szerint élnek.

Gondolatok a szentleckéhez

A szentlecke mintegy ablakot nyit arra világra, ahol Istent helyezi el a testben élő ember. Mennyei liturgia folyik ott. Az ember képes látni ezt a világot, bár nem testi szemével. Abban a világban hierarchia, rangsor van a lények között. Nemcsak angyalok élnek ott, és sokan vannak. A középpontban a trón áll, ekörül zajlik a mennyei liturgia. A látomás minden bizonnyal gazdagabb, mint amit emberi szavakkal ki lehet fejezni. Ezek a szavak, ezek a képek akkor voltak igazán érthetőek, amikor leírták őket. A bárány évezredeken át mint az oltáron feláldozott élőlény szent volt, mert Isten és ember között kapcsolatot teremtett. Jóllehet a bárány húsa az ember számára élelmiszer is volt, az élet fenntartásának egyik forrása. De az élet Isten ajándéka, és még az étkezés is egyfajta kapcsolat Istennel, az élet forrásával. Csak a mi korunk materialista világképpel bíró embere nem igazán lát ezen a téren sem, az étkezést egyszerűen biológiai jelenségnek tekinti. Pedig ahol a testi eledel életerővé, gondolattá, szellemi képességgé, szeretetté válik, ott titokzatos és szent esemény történik.

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 21,1-19)

„Uram Jézusom, jaj, én nem tudom:
Júdásod vagyok-e vagy Pétered
(Jaj, csak a gyávaságban Pétered....)
Vagy egy a farizeusok közül,
Ki üres életének nem örül
S kiontja mégis újból véredet
S hazudik újból minden új napon.
Vagy jobbik esetben Pilátusod
Vagyok, ki mossa hűvösen kezét
És véli: kívül áll a dolgokon.
Vagy vagyok még jobb: éjféli beszéd:
Nikodémus éjféli surranása –
Félig szégyelli és félig imádja
Titokban fölkeresett Mesterét.
Vagy ennél is jobb vagyok, úgy lehet:
Én, József, az arimathiai,
Ki kertjében ad temető-helyet.
(Adhatott volna vajon egyebet?)
S tovább: Tamás, talán Tamás vagyok,
Aki csak akkor hisz, ha lát s tapint,
S hálásan csak a dicsőült sebekből
Vonja vissza fekete ujjait.
............
Akárki legyek én ezek közül:
– S bizony mondom, hogy mindenik vagyok –

(Reményik S: Nem teljes a pohár)

„Akárki legyek én ezek közül: – S bizony mondom, hogy mindenik vagyok –"

Bizony, filmet is azért néz szívesen az ember, verset, prózát is azért olvas szívesen, mert magára ismer, vagy magát akarja látni vagy nem látni a szereplő személyekben. Az evangéliumot olvasva éli át és fogalmazza meg Reményik Sándor is fent idézett soraiban, hogy tulajdonképpen a Krisztus körül megismert emberek mindegyikében magára ismer. De még ennél is bonyolultabb a valóság, mert Péter maga is csupa ellentmondás: az is Péter, aki fogadkozik, hogy ha mindenki gyáva lesz, ő akkor is kitart Krisztusa mellett, de az is Péter, aki röviddel ezután háromszor is tagadja, hogy ismerné Krisztust, és az is Péter, aki a Tibériás-tó partján (mai evangélium) háromszor, őszintén és könnyek között vallja Krisztusnak: „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged."

Melyik Péter igazi énje? Melyik énje áll majd Isten ítélőszéke elé? Ez a kérdés a mi kérdésünk is. Hol van a felelősségünk, és hol van az érdemünk? Mi az, amit öröklünk, és mi az, amit a körülmények alakítanak rajtunk? Tudunk-e magunkon alakítani, vagy csak alkalmazkodunk a változó körülményekhez? A kérdések megalapozottak, de a válasz bizonytalan. Ha csak az eszemre hallgatnék, kérdéseimmel örökre kétségben maradnék. A kétség olyan állapot, amit nem soká bír el az ember. Olyan mint a küszöb: vagy ki vagy be. Olyan mint a kötéltánc szédítő magasságban. A lélek biztonságra vágyik. Keres valakit a lélek, aki azt mondja: „Jöjj, kövess engem!" Aki azt mondja: „Vessétek ki a hálót!" Aki azt mondja: „Legeltesd bárányaimat!" Aki azt mondja: „Én vagyok, ne féljetek!" Aki azt mondja: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet." Aki azt mondja: „Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam." Aki azt mondja: „Életemet adom értetek". Ez a valaki Krisztus, az élő Isten Fia.

Csak a díszletek változnak a történelem folyamán. „Krisztus ugyanaz tegnap és ma és holnap". Az ember is ugyanaz, csak egyszer az egyik szereposztásban játszik, máskor a másikban. Egyszer Júdás, máskor Péter, egyszer Péter a krisztustagadó, máskor Péter a hitvalló.

De ha van ítélet, és van ítélet, akkor van személyi felelősség és érdem, és ha van személyi felelősség és érdem, akkor van személyi szabadság, és ha van személyi szabadság, akkor szükség van önnevelésre. Az önnevelés pedig az, hogy milyen példákat állítok magam elé. Azt nem tudom előre, hogy adott esetben hogyan fogok viselkedni, de valószínű, hogy azokat a példákat fogom követni, melyeket korábban magam elé állítottam mint követendőket.

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)