2010. április 4., húsvétvasárnap

Az olvasmányhoz (Apcsel 10, 34a. 37-43)

A szentírás-tudósok kutatását követve keletkeznek üdvös gondolataink, kérdéseink. Ki jegyezte meg Péter beszédét?  Nem valószínű, hogy elhangzásakor valaki gyorsírással feljegyezte volna. A szentírás magyarázók szerint szerzője kortársaihoz hasonlóan történetírási modelleket használt. Megszerkesztett beszédeket illesztett be egy folyamatos történetbe. Abban az időben, amikor megírták ezt a világirodalmi szempontból is kiváló hitvédelmi iratot, Péter apostolnak már nagy hírneve és komoly tekintélye lehetett. Abban a környezetben, ahol olvasták e művet, nem kellett Pétert bemutatni és méltatni. De Péter csak tanú, de hiteles tanú. Kiről, miről tanúskodik? A Názáreti Jézusról tanúskodik. Amit róla mond az ilyen röviden megfogalmazható: „vele volt az Isten”. Ezzel a kijelentéssel nem mondana újat és rendkívülit, mert gyakran használja a Biblia a kiválasztott emberekre, hogy „vele volt az Isten”, és ennek az volt a jele, hogy minden sikerült, amibe belefogott. Amit a Názáreti Jézus igazolásaként felsorol, ezek: Isten Szentlélekkel és hatalommal ajándékozta meg őt. Ez még mindig nem volna meglepő, mert sokan megkapták a Szentlelket már Jézus előtt is. Ha általános értelemben vesszük a hatalmat, azzal még többen rendelkeztek Isten kegyelméből. Hogy sok jót tett, sokakat meggyógyított, hogy ördögtől megszállottakat is volt hatalma meggyógyítani, még mindig kevés volna a figyelem felkeltésére. De ezután következik az, ami már megdöbbentő tanúságtétel. Ezt Péter így fogalmazza meg, és a megfogalmazás módjára is érdemes figyelni: „Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból.”

Ez az a hír, mely visszhangzik a világban két évezreden át, a mai napig. Az emberi szívekben, az emberi elmékben, az emberi lények legemberibb tartományában. Ahol nem talál visszhangra, ott az emberi lények még nem ébredtek fel erre a hajnali harangszóra.

A szentleckéhez (Kol 3, 1-4)

Pál apostol szívében, lelkében, tudatában és még afölött is megszólalt ez a harangszó, már akkor is, amikor még üldözte azokat, akik hitték és hirdették, hogy a Názáreti Jézus valóban meghalt, és valóban élt a halál után. Péter, a ma idézett beszédében még csak azt hirdeti az embereknek, hogy a Názáreti Jézus feltámadása titeket is érint, mert általa elnyeritek bűneitek bocsánatát. A bűnök bocsánatának meghirdetése is mélyen érintheti az embert, de csak a már éber tudatú embert. Aki még a bűn sötétségében mint alvajáró közlekedik, nem is hallja meg ezt, amíg föl nem ébred. De ha felébred és csak ennyit hall: „bűneid bocsánatot nyertek”, még hiányérzetben él, mert még mindig megmaradt a halál réme. Pál már azt is hirdeti mai levelében, amire minden éntudatra ébredt emberi lény vár lénye legmélyén vagy legmagasán: te is feltámadsz a halálból. Pál még tovább megy, amikor levonja a következtetést a halál utáni élet tényéből. „Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus él feltámadása után. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre.”

Tapasztalati tény, és az ember lelki alkatából következik, hogy a feltámadásba vetett hit olyan mértékben növekszik, erősödik, amilyen mértékben az ember a halál utáni életre, a mennyei életre irányítja figyelmét. Miben áll ez? Ennek mibenléte nem valami elragadtatott állapot, bár az is lehet, hanem út, életforma, keresés, Isten bennünk élő országának, világának kibontakoztatása a mustármagnyi kezdetből.

Az evangéliumhoz (Jn 20, 1-9)

A feltámadás első jeleivel szemben, az üres sírral és a megtalált halotti leplekkel Jézus barátai még olyan tanácstalanul és zavartan állnak szemben, mintha egy gyermek a virágcserépben elhelyezne egy napraforgó magot. Egy idő után megtalálná azt szétnyílva, és keresni kezdené hová tűnt belőle a mag.

Antióchiai Szent Ignác, aki alig több, mint fél évszázaddal később lesz Krisztus tanítványa és követője, már ismeri a mag titkát. Tudja, hogy vértanú lesz, a cirkuszi mutatványok alkalmával vadállatok elé vetik majd mint már előtte oly sok keresztényt. A vadállatok összetörik és szétmarcangolják majd testét. Erre készülve írja a Rómában élő keresztényeknek:
"Engedjétek, hadd legyek vadállatok prédája, mert ezáltal juthatok Istenhez. Isten búzája vagyok én, és kell, hogy megőröljenek a vadállatok fogai, és így Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak. Esedezzetek Krisztushoz értem, hogy e vadállatok révén áldozattá legyek Isten számára."
Az új élet titkát kutatva beleélhetjük magunkat egy búzaszem életébe, és valamit megsejtünk a titokból. Szóljon hát maga a búzaszem:

Hol is kezdődik az életem? Egyedi életem a kalászban kezdődik. Mint a kenyérszaporítás megszokott, minden évi csodája megjelentem egy fűszálon, melynek neve gabona, búza. Mikor eszmélni kezdtem, s felfedeztem, megéltem egyedi életem, tengert láttam magam körül: milliárdnyi búzaszál alkotta a tengert, minden búzaszál fején korona, a kalász. Én és társaim, mint e korona gyöngyszemei ékeskedtünk növekedve esőtől, harmattól, fényesedve a Nap drága, érlelő sugaraitól. Eső és napfény, mint gyöngéd szívű anya táplált és érlelt. Ha egyikük is mértéktelen lett volna, meghaltam volna kiszáradva, vagy megfulladtam volna felpuffadva. De óvott a láthatatlan kéz, mely életre hívott. Ringatóztam a kalász tokjában, milliárd testvéremmel együtt, ringatóztunk a legnagyobb művész által faragott bölcsőben.
Egyszerre csak kinőttem a bölcsőt, és szorongva vártam, hogyan alakul további sorsom. Csak egy volt biztos: kinőttem a bölcsőt, ki kell belőle hullnom, és szorongva bár, de vágytam is erre. Vágytam már valahová, de nem tudtam, hová, merre visz a sorsom.
És egy napon addig soha nem látott hatalmas, morgó száj jelent meg a búzatábla szélén, és kíméletlenül harapott, rágott, rázott. Mégis épségben megúsztuk a nagy megpróbáltatást. Soha nem voltam még ily közel testvéreimhez. Külön-külön léteztünk, szemenként, és mégis egy testet alkottunk, egy volt a sorsunk.
Egy volt a sorsunk, de milyen bizonytalan! Mi lesz velünk? Értéktelenek, haszontalanok vagyunk. Pedig minden sejtünk súgja: életet tudunk táplálni, szükség van ránk! Hány éhező áhít minket a földön!

Végre mégis tető került fejünk fölé. Fullasztó a hatalmas tömeg párás melege. Félelmetes ide-oda sodródni. Csak vártunk szorongva sorsunk fordulatára. Aki gondot visel ránk, akitől az életet kaptuk, akitől az életben küldetést kaptunk, majd elküldi értünk angyalait, hogy kiszabadítsanak minket e koncentrációs táborból.
És jöttek az angyalok naponta. Vitték társainkat, ki tudja hová. Mégis vártuk mind a szabadulás napját e táborból. Végre eljött a nap, és vittek engem is, sok-sok társammal együtt egy félelmetes helyre. Ó, ha előre tudom, mi vár itt rám! Összezúztak. Félelmetes hengerek törtek, zúztak kíméletlenül. Minden porcikám szétszóródott, összekeveredett szintén szétzúzott társaim porcikáival. Nem volt már egyedi életem, nem voltam már búzaszem. Nem tudom, ki voltam, de még mindig éltem. Új formában, új közegben, de éltem. Milyen fehér voltam! Az élet már nem úgy volt jelen bennem, mint búzaszem létemben. Porcikáim milliárd társam porcikáival együtt hordozták az életet. Együtt, új nevet kaptunk: liszt. Így neveztek minket. És így együtt újra csak vártunk. Együtt voltunk, de nem volt ez szerves egység. Vártuk parányi létben az új egységet. Vártuk az angyalokat, akik eggyé gyúrnak minket.
És jöttek az angyalok. Új közegbe kerültünk, és újra találkoztunk a vízzel, akit már előző életünkből ismertünk. Majd megjelent köztünk egy új testvér, nagyon találó névvel: élesztő. Összegyúrtak minket, lisztet, vizet és élesztőt. Élesztő testvér új életre keltett, átszervezett minket. Immár új életet éltünk, új egységet képeztünk. Majd az angyalok feldaraboltak, formát adtak, és olyan helyre vittek, ahol újra találkoztunk Nap testvérünkkel, akit már szintén előző életünkből ismertünk. Most egy kemencében találkoztunk a Nap testvér áldott melegével, mely lelket öntött belénk újra, hogy az ember asztalára kerülve, az embert éltetve magam is új életre keljek. Az emberben eljussak arra a szintre, ahol az élet neve már gondolat és szeretet és a szellem világossága.
De még nem értem célba. Még várom az áldást. Várom, hogy hordozója legyek annak az ajándéknak, melyre a gondolkodni tudó, szeretetre képes, a szellem világosságát élvezni képes ember vár.

De még ennél is messzebb visz a vágyam. Arra vágyom, hogy az Úr asztalára kerülve, elmondja fölöttem a pap, elmondja fölöttem az Úr szavait: „Ez a kenyér az én testem, a világ életéért.” Az Úr szavaival kínálja a pap embertársait: „Vegyétek, egyétek!” Mert „aki e kenyérből eszik, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon, az új, örök, isteni életre.”

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)