2010. augusztus 1., évközi 18. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Préd 1,2; 2,21–23)

Mint egy zenekari mű, olyan a szentmise tanító része. Különböző hangszerek szólalnak meg saját hangjukon. Együtt harmóniát képeznek a hangok, van egy vezérmotívum, és közben a lelkünk rezonál. De a léleknek van saját természete és törvénye. Nem mindenre rezonál. Csak arra rezonál, azzal harmonizál a lélek, amivel képes azonos hullámhosszon rezegni. Reflektáljunk a ma hallott olvasmányokra, és figyeljük meg, mire rezonált a lelkünk!

A prédikátor
Minden hiábavalóság! – mondja a prédikátor. Küszködik az ember, aztán jön az utód vagy más valaki, és elpazarolja. Bólintunk, és velünk együtt a földkerekségen sokan, mert ma minden katolikus templomban elhangzanak a prédikátor évezredes gondolatai, bölcs szavai.

Johannes Amos Comenius „A világ útvesztője és a szív paradicsoma” című könyvében a prédikátor nyomán a következőképpen elmélkedik:

 „…bizonyossággal felismertem, hogy e foglalatoskodások nagy része csak merő hiábavalóság és haszontalan bolondság. Mivel ugyanis az emberi testet kevés és vajmi egyszerű étellel-itallal fenn lehet tartani, szerény és vajmi egyszerű öltözettel ruházni lehet, kicsiny és vajmi egyszerű épülettel védeni lehet, nyilvánvaló, hogy igen gyér és vajmi egyszerű gondoskodásra van csak szüksége, amiként régen így is volt.

Azaz világos magyarázata annak, hogy ezen a világon és minden dolgaiban egyéb sincs, mint tévelygés és tántorgás, tülekedés és törtetés, csalárdság és álnokság, nyomorúság és bánat, s a vége mindennek csömör és csüggedés;

...de aki visszavonul szíve hajlékába, s ott egyedül az Úristennel lakozik, az megtalálja az igazi, a tökéletes lelki békét és boldogságot.

…végül aztán abban állapodtam meg, hogy olyan életmódot kell megkedvelnem, amelyben minél kevesebb legyen a gond és törtetés s minél több a szemlélődés, a béke, a lélek derűje.

Az emberek a világban keresik a társaságot: te kerüld a tömeget, és szeresd a magányt. A társaság nem egyéb, mint vagy a bűnök, vagy holmi hiábavalóságok, de legalábbis a henyélés és időfecsérlés elősegítője. Hiszen nem vagy egyedül; ne félj, ha egyedül volnál is, veled vagyok én, és veled vannak az én angyalaimnak seregei, velünk beszélgethetsz. De ha idő jártával mégis vágyakoznál látható társaság után is, azokat válaszd, akikben egyazon lélek lakozik, hogy barátságotok megerősítsen benneteket az Úrban.

Ne törekedj, fiam, arra, hogy sokan ismerjenek, azzal tűnj ki, hogy kicsiny vagy, és lehetőleg ne is tudjon rólad a világ; így a legjobb és legbiztosabb. Közben angyalaim tudni és beszélni fognak rólad, igyekeznek szolgálatodra lenni, cselekedeteidet a földön is, a mennyben is, ha szükség lesz rá, megjelentik, abban biztos légy. Ama utolsó napon pedig mind, akik nekem szenteltétek magatokat, kimondhatatlan dicsőségben részesültök az angyalok és az egész világ színe előtt, s ehhez a dicsőséghez képest a világ minden dicsősége kevesebb az árnyéknál.

Ezért azt mondom, fiam, összegzésül: ha jutott neked vagyon, tudás, szépség, ész, emberi megbecsülés vagy bármi egyéb, amit a világban becsesnek tartanak, ne kérkedj vele; ha nem jutott, ne bánd, hanem hagyd mindeme dolgokat, akár a tiéid, akár a máséi, úgy, ahogy vannak, odakint, és itt benn velem legyen foglalatosságod. S ily módon megszabadulva minden földi dologtól és saját magadról is lemondva megtalálsz engem és megtalálod bennem a békesség teljességét, ígérem.”

Gondolatok a szentleckéhez (Kol 3,1–5.9–11)

Belép egy újabb hangszer: Az apostol lelke szólal meg. Az apostol képet állít lelki szemeink elé, de minden képnek van zenéje.

„Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre! Keressétek azt, ami odafönt van!”

Ez egy magas hang, kiegyensúlyozza az előző mélyet, teljes a harmónia. Majd átmegy a még hallható, még nagyon kellemes hangra: „Életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor újra megjelenik, vele együtt részetek lesz a megdicsőülésben.” És hosszan kitart ebben a felső tartományban, ahová a lélek szívesen követi. Erre a lélek nagyon szeret ráhangolódni.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 12,13–21)

A dallamba ezután belép az evangélium színekben gazdag hangja, mely sem nem mély, sem nem magas. Ezt a hangot minden hangszer kényelmesen bírja, erre a hangra minden lélek képes rezonálni. A vezérmotívum hol fent, magasan szólal meg, hol mélyen. Amikor mélyen szólnak a hangszerek, azt mondják: gyarapodni, gazdagodni akarok, aztán majd megpihenek, eszem, iszom, élvezem az életet.

Ekkor közbevág, fájdalmasan egy disszonáns hang: „Esztelen! Még az éjjel meghalsz! És számon kérik a lelkedet! Számot kell adnod küldetésedről!” Majd magas hangon szólalnak meg a hangszerek, és a dallam ezt sugallja ismételve: „Gazdagodj Istenben!” Akkor nem kell félned a haláltól. Gazdagodj Istenben, akkor nem kell félned a számonkéréstől.

(Ha értenék a zeneszerzéshez, megkomponálnám ezt a mai gondolathangversenyt. )

De mi történik a lélekben ezután, amikor mindez elhangzott? Ugyanaz történik, ami egy hangverseny után. A hangok elszálltak. Tényleg! Hová tűnnek a hangok? Oda, ahová minden. A semmibe? Nem, a lélek megőrzi a hangok lényegét. Itt is: a fő motívum hang nélkül megmarad a lélekben, és ott dolgozik, főként az utolsó dallam: „Gazdagodj Istenben!” Akkor nem kell félned…

De mit jelent Istenben gazdagodni? Minden lélek meg fogja találni a választ, ha engedi, hogy ez a gondolat, ez a törekvés dolgozzon benne. Mert ez a válasz mindig egyéni. Függ az egyes ember korától, nemétől, fizikai, szellemi, lelki állapotától, intelligenciájától, minden egyéni adottságtól.

Áprily Lajos: Útravaló

„A lélek, mikor búcsúzva bontja szárnyait, visz magával a földről valamit. / Eszmét, melyet világra ő hozott, virágot, melyet ő virágoztatott. Én Istenem, én mit vigyek neked? Nem vihetek mást, csak verseket. / Kiválasztok pár útamra valót, a többinél szebben dalolót. / S ahol ösvénnyel vár az égi rét, zenét hallok majd, felséges zenét. / Barátom, aki már előre ment, azt a zenét rég hallja odafent. / S ahogy azt a muzsikát hallgatom, azt a keveset rendre hullatom. / Az a zene csak vallatja velem: Süket sor…. nem merem … ezt sem merem. / S amikor, Uram, hozzád érkezem, könnyű kezem miatt szégyenkezem. A választottakból csak egy maradt, az, melyben elfogtam egy sugarad. / Az, amelyikben elmondtam neked, hogyan szerettem drága földedet. / S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram, ne ítéld meg nagyon szigorúan.”

Buzgán József