2010. augusztus 15., Nagyboldogasszony (Szűz Mária mennybevétele) ünnepe

Gondolatok az olvasmányhoz (Jel 11,19a. 12,1-6a)

A képet szemlélve, melyet a Jelenések könyve fest szemeink elé a Napba öltözött asszonyról, a sárkányról, a templomról és a szövetség ládájáról, azt sugallja, hogy igazi ünnepek alkalmával az égi és a földi világ úgy találkozik, mintha egy erdei tisztáson majálist tartanának. Egy pokrócon foglal helyet az égi és a földi világ, és az a pokróc téren és időn kívül biztonságosan lebeg. A templom, mely földi építmény és helyét a földön gyakran csak romok jelzik, most épen jelenik meg a mennyben. A szövetség ládája, mely a templomnál is szentebb, mégis az ellenség zsákmánya lett, most előkerül. A Napba öltözött asszony azonosítása több változatot is megenged. Lehet akár a Föld is, de inkább az Ég földi tükröződése. Ami pedig megjelenik az égiből a földön, ott megjelenik a sárkány is, mint akinek birtokára betolakodott az illetéktelen égi követ. Mivel itt nincs szerepe az időnek, jól megfér egymás mellett a fiú, aki vaspálcával kormányoz a sárkány felségterületén, és az anya, az asszony, aki a sárkány elől csak a pusztában talál menedéket, ahová a sárkánynak csak árnyéka vetődik. Fantasztikusan gazdag, szép és igaz ez a szavakkal elővarázsolt kép.

Gondolatok a szentleckéhez (1Kor 15,20-27)

A halál önmagában nem létezik. Van bizonyos jelenség, mely az emberi elme, az emberi lélek, az emberi szellem számára az, aminek valaki látja. Van, aki nemcsak a forma, (a fizikai test) végleges összetörésének és felbomlásának látja, hanem a totális véget látja benne, egy emberi jelenség megsemmisülését. Ebben a szemléletben a halál tragédia.
Pál apostol minden emberi lény halálát együtt látja a halálon győzedelmes Krisztus újra megjelenésével. Az emberi nem egységének csodálatos viziója, amit Pál lát az életben, a halálban és a halálból történő feltámadásban.
A legszebb látomás, nekem úgy tűnik, Mária mennybevétele. Halála elszenderülés. Mire felébred, már felbomlásra teremtett teste is átalakul romlatlanná, és lénye már égi jelenség, mert örökkévaló. Aki ezt a képet szemléli, és képes megszabadulni elméje materialista rögeszméitől, annak szíve nem is súgja, hanem boldogan kiáltja, hogy ez bizony igaz.

Gondolatok az ünnephez (Lk 1,39-56)

II. János Pál pápa 1993-ban, a denveri ifjúsági világtalálkozón többek között ezt mondta:
„Ünnepléseink nem csupán időnként megismételt ceremóniák. Az emberi szív mélységes igényéből fakadnak, amely ott tükröződik a zarándokló és misszionáló egyház életében.”
Ez a megállapítás minden ünnepre érvényes, a maira is, Nagyboldogasszony ünnepére. A mai ünnep tartalmát - mint mindig- a szentmise könyörgése fogalmazza meg tömören:
„Mindenható örök Isten, te a Szeplőtelen Szűz Máriát, Fiad édesanyját, testével-lelkével az örök dicsőségbe emelted.”
Ez egy hittétel, a katolikus egyház ősi hitének rögzítése szavakban. Mivel az ember érzékszervei által ismeri meg a világot, ezt a szavakban megfogalmazott hittételt is először megpróbálja elképzelni. A festők már gondoskodtak arról, hogy ezt a hittételt képben ábrázolják. Ismerjük ezeket a képeket: egy asszony a felhők fölött, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, valamint a szentek, az angyalok társaságában.

Amikor ezt a képet látom, amikor a mai szentmise könyörgését hallom, illetve olvasom, először magamat kérdezem, mit értek én mindebből, és mi közöm hozzá? Keresem a választ, és nem nyugszom amíg meg nem találom. Aztán valahogy előjön a másik kérdés: mit ért ebből egy tízéves gyerek, mit ért ebből egy huszonéves, aki időnként betéved a templomba. Mit ért ebből az a katolikus keresztény, aki születésétől fogva vallásos, és évtizedek óta töretlenül vallásos? Mit ért ebből egy turista, aki kíváncsiságból végighallgat egy szentmisét ezen az ünnepen valahol a világon?
Az egyház ősi hitét fogalmazza meg ezen az ünnepen. Természetesen nem közvetlenül megtapasztalható tényt takar ez a megfogalmazás. Nem azt akarja mondani, hogy valahol a világűrben kell keresnünk a mennyek országát, ahová a Boldogságos Szűzet Isten már felvette. Mégis van valami ami ennek a rendkívüli eseménynek igazolása lehet.

„Kezdettől fogva napjainkig figyelemreméltó és jellemző tulajdonsága az egyháznak a szentek maradványainak szeretete és tisztelete. A Szűzanya testi maradványait minden más szenténél nagyobb gondossággal és tisztelettel őrizték volna. De semmi nyoma a Szent Szűz ereklyéinek” Henry Newman hívja fel erre a figyelmet. Az is figyelemre méltó, ahogy ezt a gondolatot folytatja: „A Szűzanyáról, a Szűzanyától nem őriz ugyan ereklyéket az egyház, tisztelete mégis minden szentét felülmúlja, és ez Isten iránti imádatunkat nem csökkenti, hanem inkább növeli. ...nyilvánvaló tény, ha Európára tekintünk, nagy egészében azt látjuk, hogy éppen azok a nemzetek és országok veszítették el hitüket Krisztus istenségében, amelyek az anyja iránti áhítatot elhagyták, másrészt azok, melyek az anyja iránti hódolatban legjobban buzgólkodtak, megőrizték ezt a hitet, a Krisztus istenségébe vetett hitet.”

Visszatérve a Szentatya szavaihoz, egy veszély azért azokat is fenyegeti, akik a szentek iránti, a Szűzanya iránti tiszteletüket sokféle formában, szobrokkal, képekkel és egyéb módon kifejezik. A veszély az, hogy a tisztelet formái korhoz kötöttek és mivel koronként a jelképek nyelve is változik, a korábbi jelképek egy új kor embere számára már érthetetlenek. A nyári kirándulások alkalmával sokan látnak művészien díszített templomokat. Lenyűgöző élmény évszázadok kifinomult művészetét látni. Mégis, lehet olyan érzésünk, hogy nem templomban vagyunk, hanem múzeumban. Nem olyan helyen vagyunk ahol minden imádságra hangol, hanem minden eltereli az ember gondolatait az imádságról. Sőt, mivel ezek működő templomok, ahol szertartásokat végeznek, ahol Isten igéjét is hirdetik, ez a környezet valahogy elveheti a hitelét Isten igéjének is. A pap aki a szertartást végzi, aki az igét hirdeti, a hívő aki jelen van, valahogy részévé válik ennek a múzeumnak.
A ragyogás és a pompa, a szertartások művelése önmagáért, az egyház múzeummá válásának kísértése. Mit érthet egy sehová tartozó ember – amilyenből legtöbb van korunkban – a mi szertartásainkból, a mi ünnepeinkből, a mi prédikációinkból, a mi templomi kultúránkból, a mi kereszténységünkből? Gyakran semmit.

Befejezésül: mi a mai ünnep üzenete hétköznapi nyelven?

Ember! Úgy, ahogy vagy, testestől lelkestől, többre vagy hivatott mint amit szemeiddel látsz, amit igazságnak tartasz. Ember! Te örök életre vagy hivatott, és ez az örök élet már itt a földön elkezdődik, ha te is akarod. A mennyek országában nem csak a lélek számára van hely, hanem az egész ember számára, a test számára is. Igaz, Isten hatalma folytán ennek a testnek romolhatatlanná kell válnia, hogy Isten országába juthasson. Ahogy Pál apostol fogalmazza: Az egész természet sóvárogva várja a megváltást a múlandóság szolgai állapotából. A Teremtő Isten a Szűzanyával előre megtette azt amit mindnyájunkkal meg fog tenni. Átalakítja gyarló testünket és megdicsőült, romolhatatlan testet ad.

Ezt hirdeti a mai ünnep a mai embernek, csak keresnünk kell a hangot, az igét, mely éltető erővé teszi számunkra ezt az üzenetet.

Buzgán József

Magyar Kurír