2010. augusztus 29., évközi 22. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Sir 3,19–21. 30–31)

Az alázat hatalmas erő, mely nem törekszik semmilyen győzelemre, mégis képes minden bölcset meghajlásra késztetni, és képes leszerelni a felfegyverzett harcost, aki szellemi téren kíván győzni. Az alázat még Istent is képes megnyerni. A Szentírásban több helyen találkozunk ezzel a kijelentéssel: „Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.”

Miért van mégis, hogy az erények színes táborában az alázat a leggyanúsabb? Bizonyára azért, mert olyan az alázat, mint a báránybőr. A farkas szeret báránybőrbe bújni, hogy megtévessze az ártatlan, nyitott szívű lényeket. Az álnokság a természet legelterjedtebb csapdája a lét minden szintjén. A kutyákra ez különösen jellemző magatartás, mely nem is tudom, hogy ösztön-e pusztán. A kutyán kívül csak a pénzre ragadt rá erősen ez a jelző: „hamis”.

Az alázat ellentéte a gőg, a kevélység. Tapasztalatom szerint a gőg, a kevélység azoknak az embereknek a sajátja, akik lélekben infantilisek maradtak. Tessék megfigyelni, hogyan tudnak tüntetni ruhájukkal a kislányok! Tündériek ilyenkor. A gőgös, a kevély felnőtt csak abban különbözik tőlük, hogy komolyan veszi önmagát. A gőgös ember ártatlan, hiszen annyira átlátszó alapvető gyengesége a jellemét illetően. Ha mégsem szeretjük őket, akkor az annak a jele, hogy nem szeretnénk olyan ostobák lenni, mint ő.

Gondolatok a szentleckéhez (Zsid 12,18–19. 22–24a)

A hegy, mely méreténél fogva tekintélyes, de mégis tehetetlennek tapasztalt, ha tüzet lövell ki magából, vagy csak megrázza magát, visszaszerzi tekintélyét az ember előtt. A lobogó tűz, ha házat emészt meg, vagy falvakat fal fel, félelmetessé válik, pedig barátként kíséri az embert testében és testén kívül. A sötétség, a sűrű homály a lélek, az idegrendszer számára a pokol tornáca. A mennydörgés megrettent, még ha nem is vagyok félénk. Mindezek jelek, melyek végigkísérik az emberi történelmet, és bevallva vagy vitatva, de a vallásos magatartás kiváltó okai között szerepelnek kezdettől, máig.

A zsidó levél szerzője mindezzel szembeállítja azt, ami testi szemekkel és semmi más testi érzékszervvel nem fogható fel. Pedig ezek a fantáziaképeknek tekintett valamik, mint a mennyei Jeruzsálem, az angyalok ezrei, és így tovább, sokkal inkább kiváltó okai a vallásos magatartásnak, mint a félelmetes természeti jelenségek. Fogékony ezekre az emberi lélek. Miért? Egy képpel válaszolok: szerintem a hegyi patakok azért sietnek, az alföldi folyók azért oly határozottak, mert tudatukban ott él a tenger csodálatos valósága. Onnan jönnek, oda térnek vissza, a tengerhez. Isten ez a tenger az emberi lény számára. Minden róla szól, és ha éber az ember lelke, hallja, látja, ezerféleképpen érzékeli is Õt.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 14,1.7–14)

Vannak szokások, melyeket évezredek során sem lehet megváltoztatni. Makacs szokások. Ilyen az, hogy az emberek többsége szereti, ha felnéznek rá. A természet maga úgy látszik hierarchikusra tervezett és nem demokratikusra. Mindig voltak, vannak főhelyek, nemcsak lakomákon, hanem az élet minden területén. Jézus egyházában talán a legnagyobb mértékben. (Jézus szándéka ellenére.) De talán nem is rossz. A Római Katolikus Egyházban van egy legfőbb hely, hivatal, a pápa hivatala. A keleti kereszténység területén nincs legfőbb hely, csak főhelyek vannak, a pátriárkák székei. Közöttük csak tekintélybeli elsőbbség van, mely a mindenkori konstantinápolyi pátriárkát illeti meg. A kereszténység protestáns területén még tekintélybeli elsőbbség sincs. Azért ott sem, még a magukat legradikálisabbnak tartók sem tudnak meglenni püspök, elnök vagy valamilyen néven nevezett vezető nélkül. Az a közösség, amelynek nincs vezetője, nem is közösség. Ahol pedig vezető van, ott főhely is van, kimondatlanul is. Ha megfigyeltük az evangéliumot, Jézus sem a főhely ellen beszél. Mert ha valakit a házigazda vezet a főhelyre, vagy azt mondja neki, hogy menj följebb, akkor az kitüntetés, dicsőség. Mi tehát a jézusi tanítás ebben a mai evangéliumban? Egy mondatban elfér, és hallottuk is: „Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.'' Ez egy örök igazság, mely általánosságban igaz, mindenki be is látja. Ezzel is úgy van azonban az ember, mint a többi igazsággal: nem magára alkalmazza, hanem az ismerőseire. Ezért a mai evangéliumból akkor merítünk lelki hasznot, ha önmagunkat vizsgáljuk meg ezen a téren. Mire vagyok büszke? Nem vakít-e engem is a gőg, amit olyan jól látok mások magatartásában? Miben igyekszem kitűnni embertársaim közül. Mert nem baj az, ha kitűnni igyekszem, csak az legyen igazi érték. (Egyébként, akik igazi értékkel képesek kitűnni, azok rendszerint alázatos emberek, mert tudják, hogy amivel képesek kitűnni, az ajándék, kegyelem Istentől.)

Van egy másik üzenet is az evangéliumban. Először a vendégekhez szól Jézus, és az alázatosságot ajánlja nekik, aztán a házigazdához szól, és ajánlja, hogy ha vendégséget tart, ne a szokást kövesse, hanem annak ellenkezőjét. Ne a barátait, rokonait és előkelő embereket hívja meg, hanem azokat, akik nem tudják visszahívni őt, és így semmi haszna nincs abból, hogy kidobott egy csomó pénzt a lakomára.

Csak kivételnek számít, ha valaki szó szerint követi ezt a parancsot. A lakoma itt is csak alkalom arra, hogy egy általánosan igaz tételt megfogalmazzon az Úr: Ne számításból vagy az emberek elismerését sóvárogva legyél jó embertársaidhoz, hanem csendes és őszinte szeretet vezéreljen életed minden percében. Máskor ugyanezt az elvet így fogalmazza meg: „Ha alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogy a képmutatók teszik. Te, amikor alamizsnát adsz, ne tudja a jobb kezed, mit cselekszik a bal, hogy alamizsnád rejtekben maradjon az emberek előtt. Atyád, majd megjutalmaz érte.”

Ez egy tudatállapot. Ez különbözteti meg az „istenes embert” az „istentelentől”. Az istenes ember, amikor cselekszik, Istenre figyel, mert annak tudatában él, hogy Isten jelen van. Az ilyen ember ott is képes pl. a természet tisztaságát és rendjét ápolni, ahol rajta kívül nincs más ember. Az istentelen embert arról lehet megismerni, hogy mindig körülnéz, látják-e őt az emberek. Ha látják, képmutatóan rendes és jó. Ha nem látják, akkor is kárt okoz, ha neki abból nincs haszna. Ez kétféle magatartás, mely kétféle tudatállapot következménye, és más-más embertípusra jellemző. Az istenes ember tudatállapota is megváltozhat azonban rövidebb-hosszabb időre. Ez a kísértés ideje. Ilyenkor az istenes ember is istentelenné válhat és fordítva. Az istentelen embernek is lehet kísértése a jóra. Ez is kegyelem.

Buzgán József