2010. augusztus 8., évközi 19. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Bölcs 18,6-9)

A Bölcsesség könyvének ma idézett részlete csak akkor érthető, ha ismerjük az előzményeket, a szövegkörnyezetet. A ma idézett részletet megelőző mondatokban az egyiptomi sötétségről ír a költői magaslatokba emelkedett szerző. Az Egyiptomot ért csapások egyike a háromnapos sötétség. De nem a Nap világának hiányáról van ott szó, amelyet ki tudja, hogyan lehetne értelmezni. Magyarázatként idéznem kellene a tizenhetedik fejezet második versétől kezdve több mondatot, amit ajánlok is olvasásra. A tiszta misztika lelki mélységét és a költészet magasztos képeit élvezheti ott az olvasó. Azt, hogy itt idézzem azokat, ezt a fajta perikópa magyarázatot mégsem tartom alkalmasnak, bár jogosnak igen. Tessék elolvasni a jelzett verseket és bárki belátja, hogy a mai részlet csak az előzmények ismeretében érthető.

Keresztes Szent János, a nagy spanyol misztikus nagy ismerője annak az éjszakának, mely az „úton” (A Kármelhegy útja), az Istenhez vezető úton az érzékekre borul először, majd a szellemre. Õ is költeményben fogalmazta meg tapasztalatait. „Sötét nagy éjszakán / A szeretet tüzében égve, / Ó, boldog pillanat. / Kisurranék csöndben, titokban, / Mikor házam már elpihent.” A misztikus költő prózában, nehezen követhető stílusban meg is magyarázza, amit versbe foglalt. Az ő költeményét összevetve a zsidók Egyiptomból történt szabadulásának bibliai leírásával olyan sok előkép és misztikum található, hogy a történelmi tényeket ez a misztika el is homályosítja. Erre az Egyiptomból történt szabadulásra utal a mai olvasmány, de nem a történész, hanem a misztikus költő szemével és eszközeivel.

Gondolatok a szentleckéhez (Zsid 11,1-2.8-19)

A zsidókhoz írt levél szerzője is törekszik arra, hogy a hitről dicshimnuszt zengjen, de ő inkább a történész stílusánál marad. A megfoghatatlan, de történelmi tapasztalatból is ismert szellemi erőt, a hitet igyekszik kézzelfoghatóvá tenni. De aki nem ismeri Ábrahám és Izsák történetét a Bibliából, hanem csak a zsidókhoz írt levélben talál erre utalást, az semmit sem fog érteni. Ha pedig arra vállalkozna a lelkész, hogy az utalásokhoz elolvassa, vagy legalább vázolja a történeteket, akkor órákig tartana a homília. Ha megelégszik az utalásokkal, és nem érzi igényét a magyarázatnak, akkor a szentmisében felolvasott szentírási idézetek nem a tanítás részei, hanem magáé a liturgiáé. Ha pedig azokra gondolunk, akik még fiatalok és eljönnek a szentmisére, vagy felnőttek, de csak alkalmanként szánják rá magukat arra, hogy vasárnap becsületesen misét hallgassanak, akkor érzékelhető, hogy miért járnak oly kevesen misére a megkereszteltek számához mérten. Ha pedig arra gondolok, hogy ha minden megkeresztelt ember rendszeresen eljárna vasárnaponként a templomba, akkor templomaink szerfölött szűknek bizonyulnának. Mindez, amit eddig leírtam, nem homília, de talán hasznos lehet, ha reflektálunk (visszahajolva felülvizsgáljuk, amit cselekszünk) időnként arra, hogy mennyi fonákság van abban, amit teszünk.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 12,32-48)

Ha a mai evangélium első mondatát értelmezni kívánom, akkor gondolhatok a ma élő keresztények milliárdjaira, gondolhatok kétezer év keresztényeinek megszámlálhatatlan sokaságára is, de még a beláthatatlan jövő csillagászati számokban mérhető sokaságára is, akik valamilyen jogcímen szeretnék örökölni „az országot”. Nem kisded nyáj akárhogy is nézem. Nem is igazán van helye a „kisded” szónak az összefüggésben. Hiszen a kisded szónak elég sajátos jelentése van a magyar nyelvben. A görög eredetiben a „mikron” szerepel, tehát méretében kicsinyről van szó. Kicsiny nyáj! Miközben a kép vagy kifejezés értelmét keresem, hajlamos vagyok arra is gondolni, hogy talán a templomban rendszeresen megjelenők arányosan kis számáról van szó. Elvetem ezt a gondolatot. Ha azonban összevetem a mai evangélium első mondatát a másodikkal, akkor értelmet nyer az első is. A második ugyanis így olvasható: „Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak!” Ezek mindig kevesen voltak, vannak és lesznek. Ha megállok itt, akkor csak azt látom, hogy mennyivel inkább hajlik az emberi természet abba az irányba, hogy vakon elvegye a rászorulóktól még azt is, amilyük van, mintsem arra, hogy lemondjon a valamilyen címen szerzett saját vagyonról a rászorulók javára. Tényleg kicsiny nyáj azok tábora, akik képesek vagyonukat a rászorulóknak ajándékozni. Kicsiny ez a nyáj még hosszú évezredek távlatát tekintve is.

De miért van ez így? Magam sem tartozom a kicsiny nyájhoz. Ki tartozik ehhez a nyájhoz egyáltalán? Megéri ehhez a kicsiny nyájhoz tartozni? Ilyen áron?
Keresve a választ, úgy találjuk, hogy „az ország titka” van itt elrejtve. Ezt a titkot fejtegeti, bontja ki a mai példabeszéd. Mintha azt mondaná, hogy rövidlátó vagy, amikor megelégszel olyan erszénnyel, amit most hordasz a zsebedben vagy tartasz a bankban. Lehet olyan erszényed, ami kimeríthetetlenül sokat tartalmazhat, kimeríthetetlenül sokat. Kimeríthetetlenül sokra pedig annak van szüksége, akinek az élete kimérhetetlenül hosszú, vagyis örök.

Van egy másik oldala is a példabeszédnek. Tegyük fel, hogy megértette valaki, hogy örök élete van, de valahogy úgy lehet hozzáférni, ha az ember szétosztja vagyonát a rászorulók között. És utána? Utána máris övé a kimeríthetetlen erszény? Tudjuk, hogy nem így van. Akkor hát, lóbálja a lábát és várja, hogy diktátorként holnap megjelenik Krisztus, akinek angyalai kiválogatnak száznegyvennégyezret, megteszi őket kormányzónak valahol a földön, ezer esztendőre? Ez a hit sem vált be, bár sokan reménykednek benne a mai napig. Akkor hát, miután szétosztotta mindenét, most ő a rászoruló és várja, hogy eltartják? Ez sem lenne helyénvaló. Mit tegyen hát, aki hallgat Krisztusra? A példabeszéd szerint éberen kell várni a Krisztust, mint gazdát, aki váratlanul visszatér. Ez a várakozás pedig azt jelenti, hogy úgy végzi az ember a kötelességét, hogy bármilyen váratlanul érkezik a gazda, számot tudjon adni neki mindenről. Számot tudjon adni az időről, a javakról, a küldetése hűséges teljesítéséről.

Mi van, ha nem tud számot adni valaki, mert önzően, küldetéséről megfeledkezve vagy ösztöneit, indulatait követve él, és váratlanul számon kérik őt. Felfedezhetjük a mai példázatban még erre a kérdésre is a választ, mégpedig vigasztaló választ. Azt mondja a példabeszéd, hogy az ilyen ember verést kap, sokat vagy keveset, de kiheveri, és végül azt mondja a gazda: „semmirekellő vagy, de menj be te is urad javait élvezni”.

Buzgán József