2010. december 12., advent 3. vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 35,1-6a)

Ellentétek képekben: a kietlen puszta, szemben a Libanon, Kármel és Sáron pompája… vagyis mindennek és mindenkinek van oka az örömre. Miért? Mert meglátják az Úr dicsőségét. Nem létrejön, nem megszületik az Úr dicsősége, hanem meglátják, megnyilatkozik számukra. Azt is elárulja a próféta, hogy kikhez szól, kiknek címezi próféciáját: az ernyedt kezűeknek, a roskadozó térdűeknek, a csüggedt szívűeknek. Van egy mondat, amely történelmi időszakra is utal. A fogság ideje ez, az évtizedekig tartó babiloni fogság ideje. Történelmi helyzetben született a prófécia. Kr. e. 586-ban kezdődött a fogság időszaka (három szakaszban), és 515-ig számítják. 2500 év telt el azóta, és még mindig emlékeznek erre az időszakra, és nemcsak azok, akiknek ősei azt elszenvedték. Mi lehet erre a magyarázat? Az egyik a lehetségesek közül biztosan az, hogy bizonyos történelmi események, korszakok, és ami akkor történt, jelképpé magasztosulnak. A múlt történelmi eseményei valami módon a tudat számára nehezen hozzáférhető helyen és módon elraktározódnak, és mint a jó versek vagy mesék képei általános érvénnyel jelennek meg. Mindig vannak és mindenhol ernyedt kezűek, roskadozó térdűek, csüggedt szívűek. A csüggedt szív egyfajta vakság, aki csak a rémhírekre érzékeny, mondható süketnek. Hogyne lenne akkor minden időben reményt sugárzó a 2500 éves prófécia: „Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek. Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong.”

Gondolatok a szentleckéhez (Jak 5,7-10)

A múlt fényei és árnyékai, a jövő reménye és a holnap miatti aggodalom egyszerre vannak jelen az ember lelkében és jól összegabalyodva. Emlékképekként mintha egy fal tapétái lennének. A mindennapok hírei, eseményei, rámutató jellé, fénysugárrá változva, a tudat számára felszínre hoznak egy megvilágított emlékképet a kitapétázott falról, de már nem az emlékezetet ébreszti fel, hanem érzéseket kelt a lélekben. Az egyik ilyen érzés vagy lelkiállapot a türelmetlenség. Ez már a gyermeknél is jelentkezik. József Attila közismert költeményében ezt így írja le: „Én még őszinte ember voltam, /ordítottam, toporzékoltam. / Hagyja a dagadt ruhát másra. / Engem vigyen föl a padlásra.”

Jakab apostol, úgy, ahogy a jó szülők teszik gyermekeikkel, szelíden, szeretettel csitítja a türelmetlen keresztényeket. Régi és örök tanulságot hordoz a kép, melyet megfogalmaz a földművesről, aki tudja, hogy csak éretten jó a gyümölcs, és az éréshez idő kell. Az érés ideje pedig nemcsak kellemes napfényt és langyos esőt rejt magában, hanem viharokat, fagyot, és kártevőket is.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 11,2-11)

A mai olvasmányhoz is, a szentleckéhez is jól kapcsolódik a mai evangélium. János tanítványai is türelmetlenek, és ha nem is ordítva és toporzékolva, de nyugtalanul és elégedetlenül kérdezgetik Jánostól: „Mikor jön már a Messiás, akiről azt mondtad, hogy már közel van érkezése?” Lehet, hogy Jánosban is volt valami bizonytalanság az idő múlása és a jelek kedvezőtlen alakulása miatt. Mégis inkább illik a próféta bölcsességéhez az a gondolat, hogy kérdezzétek meg őt magát, a Messiást. Ezért küldi tanítványait Jézushoz. János börtönben van, ami számára olyan, mint ősei számára a babiloni fogság volt. A börtönt nehéz jó jelnek tekinteni még akkor is, ha valaki próféta. Istent, a Messiást szabadítóként várja az emberi lélek.

Bizonytalanná válhat-e egy olyan igaz próféta, mint Keresztelő János? Romano Guardini így válaszol erre a kérdésre:

„Úgy gondoljuk, hogy a Szentlélek elragadta, és ezentúl ingadozás nélkül áll meggyőződésében. A valóságban a próféta életét mindenféle vihar rázza, és meg van terhelve mindenféle nyomorúsággal. Néha a Lélek minden emberi magasságon túlra viszi. Ilyenkor titkokat lát, és olyan erő van benne, amely a történelmet ki tudja emelni sarkaiból. Néha pedig sötétségbe és tehetetlenségbe zuhan, akárcsak Illés, amikor a pusztában a fa alá vetette magát és a halált kívánta.”

Jézus elgondolkodik a kérdésen. Nem azért, mert arra nehéz válaszolni, hanem azért, hogy miért teszik fel a kérdést, akik kérdeznek. Kész a válasszal, egy a Messiásról szóló próféciára utal, amit ma hallottunk is Izaiás könyvéből. Ezután gondolkodásmódjuk mögé látva Jézus is megkérdezi tőlük, hogy miért lettek János tanítványai. A kérdésnek emberismeret az alapja. Ugyanis az ember, ha vár valamit vagy valakit, vágyaiból, tapasztalataiból, addig szerzett tudásából és még ki tudja mennyi elemből összerak ösztönösen egy képet, és annak alapján ítéli meg, hogy várakozása beteljesült-e vagy nem. Minden ember mindenféle várakozására jellemző ez a mód. Ezért csalódik rendszeresen az ember. Az embert a vágyai vezérlik, és a vágyak sólyomszárnyon szállnak – ahogy Petőfi is fogalmaz, Távolból című versében.

Ezek után joggal foglalkoztat még két kérdés. Az egyik: jó-e az, ha az embert vágyai vezérlik? Erre a kérdésre könnyű a válasz. Jó, mert a vágyak valóban fel tudják emelni az embert a földről, a sárból. Börtönben élne az ember, ha nem tudna szárnyalni. Ami szép az emberi küldetésben, az éppen a szárnyalás. E képesség nélkül nem lenne költészet, művészet, szabadság és szerelem. Mi maradna akkor? Csak a verseny és az erőszak. De talán még ezek sem maradnának, mert ezeknek sem lenne indítékuk.

Harangi László nyomorék ember volt, tolókocsiban élt, de tudott szárnyalni. Erről írt egy verset is, melynek címe: A vitorlás repülő. Szimbolikus értelmű a vers, és ha sikerül megérteni, akkor a második jogos kérdésre is választ kapunk. A kérdést meg sem fogalmazom, hanem idézem a verset:

„Életem az Isten kezében: a vontatógép elhagyott. Az ég merev kék óceánja szárnyára vett, körülfogott. /Lomha dagálya és apálya fölém kerül, alám tolul, emel, süllyeszt, lendít, el-elhagy, testetlenül, láthatlanul.
A nap hanyatlik, kél az este, lilás a kék mennyboltozat. Lankad a szél hullámverése, álmosodik, ernyed, apad. / De én feszült vitorlaszárnyam minden kis habra rávetem: szellő ha rezdül, lég ha mozdul, szállok, küzdök, emelkedem. / Ne még! Ne még! Azért se! Nem még! Hisz oly szép minden pillanat: a szél, a szín, az illat-pára, a rézsut szálló sugarak. / Birkózni, szállni, fennlebegni! És nézni, nézni, míg lehet, a nap kiomló szíve-vére hogy festi meg a felleget. / Az árnyak lassú tolvaj-lépte hogy oson a domboldalon, sárgából kékbe, majd homályba hogy süllyed át erdő, halom.
Feszült szárnnyal magasba törni, egy kis métert sem adni fel, de alázattal hullni lejjebb, ha lassan mégis hullni kell. / Lenn a mezők már ködbe vesznek, nyirkos setét rájuk terül. Kerengek elszántan felette, kékben, napfényben egyedül. / Felnézni, fel! Fogom a kormányt! El nem bocsátom percre sem, s halk dudolászó imádságot mormolok békén, csendesen:
Köszönöm magasságos Isten, véghetetlen jóságodat, hogy szállnom napsugarad fényén most még lehet, most még szabad. / Hogy tiszta égben rámragyogtad boldogságos kegyelmedet, s azúros-kék szűz kupolában lebeghetem az életet. / Hogy minden percem a magasban álomszerű boldog csoda, hogy porba, rögbe, sárba zajba le nem merítettél soha. / Hogy nyirkos réten nem lapultam, reménytelen, virágtalan: hogy olyan jó és olyan drága a hulló nap minden sugára, és olyan szép az, ami van!”

Buzgán József
buzgan.jozsef[kukac]gmail.com