2010. december 19., advent 4. vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 7, 10-14)

Még a hétköznapi értelemben használ mondatok is csak környezetükkel együtt értelmezhetők helyesen. Környezetükből kiragadva mondatokat, azokat önkényesen használhatjuk, gyakran eredeti értelmükkel ellentétben is. Azt hiszem, ezt a szempontot szem előtt kell tartanunk, amikor Izajástól ezt a jól ismert próféciát idézzük: „Íme, a Szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten.”

Izajás e mondatot döntő és feszült történelmi pillanatban jelenti ki, és a mondat értelmezéséből ez a körülmény nem hagyható ki. Itt arra kevés a hely, hogy részletesen bemutassam a történelmi helyzetet, de annyit mondhatok, hogy ez a mondat válaszként születik Ácház, Juda királya számára, aki Izajás tanácsa ellenére szövetségre lép Asszíriával, szemben Izraellel (Efraim) és Szíriával (Arám). Csak képzeletben lehet rekonstruálni azt a párbeszédet, melyet a próféta a királlyal, Ácházzal folytatott. Mire lehet válasz, a királynak milyen kétségeire, amit ingerültségre valló szavak után a próféta így fogalmaz meg: „Íme, a Szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten.” Érdemes ezen gondolkodni, mielőtt prédikációnk alapjául választjuk.


Gondolatok a szentleckéhez (Róm 1, 1-7)

„Ő test szerint Dávid nemzetségéből származott, a szentség Lelke szerint azonban a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult.” Több könyv is készült már ezzel a tartalommal: „Ki nekem Jézus Krisztus?” A lehetséges és figyelemre méltó válaszok között biztosan első helyen áll Pál apostolnak e ma idézett kijelentése. A zsidók számára fontos az a körülmény, hogy test szerint Dávid családjából származott a Názáreti Jézus. Számunkra csak annyit mond ez, hogy ember az emberek közül, akinek ősei is ismertek. Ám a levél mondatának második része már a teológia határtalan területét sűríti egy fél mondatba. Jézust halálra ítélték, többek között azért, mert Istent Atyjának nevezte, ebből következően Isten fiának tekintette magát, amiből az is következett, hogy Istennel egyenlő. Erről a kérdésről Jézus vitát is folytatott kortársaival, amiről a János evangélium tudósít. (Jn 10,36). Ott ez elméleti vita lehetett csak. Csodatételei nem voltak elegendőek az ellenfelek meggyőzéséhez állítása igazáról. A halálból való feltámadása az a döntő érv, melyet Pál apostol is így jelöl meg a fenti mondatban.

Mindez pedig ott lesz izgalmas számunkra, amikor saját Istennel való kapcsolatunkra gondolunk, és saját feltámadásunk eseményére következtetünk. Ha felhívásnak tekintem, hogy erről elmélkedjek, akkor kel életre bennem az „Isten igéje”.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 1, 18-24)

Szeretném Izajás prófétát megkérdezni, mit látott, mit tudott, amikor a kiemelten híressé lett próféciát megfogalmazta. Azt is jó lenne tudni, hogy kortársai hogyan értelmezték szavait. Jogunk van feltételezni, hogy aki próféciát mond, maga sem ismeri annak hátterét és kifejletét. Gondolok itt Kaifás főpapra, akiről János evangéliumában ezt olvassuk: Egyikük, Kaifás, aki abban az évben a főpap volt, így vélekedett: „Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok fel, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” De ezt nem magától mondta, hanem mint főpap megjövendölte, hogy Jézus meghal a népért. (Jn 11,49-51)

Létezett-e egy ember is, aki úgy látta, képzelte volna beteljesedését Izajás próféciájának, ahogy az megtörtént? Ebből pedig következik, hogy ma se emberi elképzelések szerint várjuk Isten gondviselésének jeleit megjelenni világunkban.
Isten gondviselésének, jelenlétének ma is megszámlálhatatlanul sok jele van, és egy példát választottam arra, ahogyan ma megjelenik Krisztus egy ember személyében, annak tehetségében és tevékenységében. Hozhatnék példát a katolikusok által jól ismert szentek életéből is, de szándékosan olyan embert választottam, aki nem katolikus, de Krisztus buzgó követője. Azért is választottam őt, mert a legszegényebbek közé tartozott, de embertársai lelkének üdvéért áldozta életét. Betlehemi fuvallatot érzek, ha az alábbiakat olvasom.

Benedek Elek, A magyar történelem nagyjai című könyvében Szenczi Molnár Albert életének, munkásságának bemutatását így kezdi: „Megindult szívvel állok Szenczi Molnár Albert előtt, akinek egész élete egy nagy harc a nyomorúsággal, s e harcnak közepette szakadatlan munka a már gyermekifjú korban maga elé tűzött cél szolgálatában: gazdagítani elmaradott nemzetének szegény irodalmát.”

Nem fér el egy prédikáció keretében az eseményekben rendkívül gazdag élet. Egy két jelentősebb epizódot tudok csak itt kiemelni. Kora a XVI. század, törökdúlás Magyarországon, 15 éves háború Európában.
Albert 10 éves korában kezd tanulni a szenci protestáns iskolában. 12 éves, amikor meghal az édesanyja. Hatan vannak testvérek. Édesapja egy vándordiákra bízza, aki egy csapat kisebb-nagyobb diákkal elviszi őt világot látni. Igy kerül Göncre, ahol Károli Gáspár a lelkész, aki akkor fordítja magyar nyelvre a teljes Bibliát. Másfél esztendeig tanul Göncön. Ekkor a vándordiák, akire nevelését apja bízta, váratlanul meghal. Albert ekkor 14 éves. Ezentúl egyedül folytatja útját először Debrecenbe. Szolgadiák volt Debrecenben, takarította a jobb módú diákok ruháját, szobákat söpört, tüzet rakott, ebéd után mosogatott. Így tanult abban az időben és még később is hosszú időn át sok szegény, de tehetséges diák a kálvinista kollégiumokban. Majd Károli Gáspár ajánló levelével nekivág a világnak pénz nélkül, gyalogszerrel. Több német városban tanul, és közben meg kell keresnie a megélhetéséhez szükségeset. Közben magyar nyelvre fordítja Tostanusnak, Lelki iskola című imádságos könyvét, és kinyomtatja azt. Hozzákezd a magyar-latin szótár szerkesztéséhez és kiadásához is. Öt hónap alatt elkészíti a latin-magyar szótárt, és egy hónap alatt elkészti a magyar-latin szótár szerkesztését. Amikor a könyv megjelenik, híres német tanárok és tudósok versekben üdvözlik a magyar tudóst. Első az üdvözlők sorában Ritterhausen, ki lelkesen magasztalja Molnár hazaszeretetét. Ő maga ezt írja a könyv előszavában: „Kétségkívül csodálkoztok, hogy éppen én készítettem nektek magyar-latin szótárt, akit Magyarországon kevesen ismernek, aki sok éven át a hazától távol voltam, s nagyrészt Németországban nevelkedtem. De megszűntök csodálkozni, ha okaimat megértitek. Abban a családban születtem, amelyben a régi magyar nyelv romlatlanul maradt. Ősöm erdélyi székelyek nemzetéből származott, akik azzal dicsekszenek, hogy náluk a magyar nyelv tisztább.”

Énekelhető magyar nyelvre fordítja a zsoltárokat, melyek nagy részét ma is megtaláljuk a kálvinista énekeskönyvekben. Kijavítja a Károli féle Bibliát, és kis formátumban kinyomtatja, hogy minél több ember kezébe kerülhessen. Két év szorgalmas munkájával elkészít egy magyar nyelvkönyvet. A zsoltáros könyvhöz csatol egy katekizmus fordítást is.

Megnősül, hazaköltözik, lelkészkedik. Szegénységben, nyomorúságban kezdte pályáját, ez kísérte végig kegyetlen hűséggel egész életén. Nem tudjuk mikor halt meg, sírját sem tudjuk hol van.
Benedek Elek így fejezi be: „Csodálatos nagy lelkierő, megható, felemelő hazaszeretet lakozott ebben az emberben. Ha protestáns templomba mentek, s lelketek a zsoltárok szárnyain száll az ég felé, szálljon kegyelettel Szenczi Molnár Albert nemes dicső alakja felé is: az őreá való emlékezés az ifjú lélek termékenyítője, nagy elhatározásokra, Istennek, embernek tetsző munkás életre serkentője.”

A kegyelem kedveli az egyszerű, szegényes, de tiszta és áldozatra kész lelkeket.

Buzgán József