2010. február 14., évközi 6. vasárnap

Az olvasmányhoz (Jer 17,5 -8)

Így kezdődik Jeremiás ma idézett gondolatsora, és általában a próféták tanítása: „Ezt mondja az Úr”. De az „Úr” szó helyett jogosan írhatjuk a „történelem” szót, vagy „a hosszú távon előre látó emberi tapasztalat”. Tehát emberi értelemmel is belátható, amit a próféta kijelent az Úr nevében. Mit is mond a próféta? „Átkozott az az ember, aki emberben bízik,….” Azonnal félreérthető szavak, pedig emberi értelemmel is belátható, hogy tökéletesen igaz. Félreérthető, mert úgy is érthető, hogy aki emberben bízik, az átkot von magára. És így nem igaz. Az átok itt hasonlat, a bizalom szó pedig nem helyettesíthető más szóval, hanem csak körülírható. Legjobb magyarázatnak találom Jézus példabeszédét a sziklára, illetve a homokra épített házról, a ház építőjéről. (Mt 7,24-27) Mi ott a példabeszéd tanulsága? Aki hallgatja Õt, és tettekre váltja, amit hallott, tanult, mert bízik Õbenne, az „tettenéri” az Istent életében, kézzelfoghatóan megtapasztalja az áldást életében. Az ellenkezője pedig: Aki csak hallgatja vagy nem is hallgatja Õt, hanem saját orra után megy, vagy a korszellemet követi, annak útja zsákutca, műve homokon áll kártyavárként, és csak idő kérdése, hogy minden összeomlik és szertefoszlik, amire feltette életét. Jeremiás képei csak változatai, de nagyon jó változatai a Jézus által elmondott példabeszéd képeinek.

Az Úrba vetett bizalmat kézzelfoghatóvá tenni nehéz. Ennek mibenléte általánosságban és jól nem fogalmazható meg. Csak az érti, akinek erről már van némi tapasztalata, és hallva a hasonlatokat, megerősödik abban a tapasztalatban, és bátorságot kap alkalmazni olyan területén is életének, ahol emberi szempontból értelmetlennek látszik. A cirkusz akrobatája itt a jó példa. Az akrobata a magasan kifeszített kötél alatt áll, kezében egy talicskával. Megkérdezi a hallgatóságot, elhiszik-e, hogy át tudja tolni a talicskát a magasan kifeszített kötélen. Sokan, igennel válaszolnak a kérdésre. Erre ő újra kérdez: nos, aki elhiszi, az jöjjön ki, és üljön bele a talicskába. Kinek van bátorsága beleülni, ha saját testi épségét kell kockáztatni?

A szentleckéhez (1Kor 15,12,16-20)

Ahhoz, hogy valaki a haláltól ne borzadjon, vagy ne sztoikus bölcsességgel törődjön bele abba, amit a testi halálban lát, ahhoz is az az egyszerű zsenialitás kell, ami a ma egy hete idézett Anthony de Mello mesterének sajátja: látja a hernyóban a pillangót, látja a tojásban a szédítő magasságban élvezettel keringő sast. Az emberek többségének az a fogyatékossága, hogy saját énjét nem képes különválasztani a pillanatnyi testtől. Pedig a test egyedüli valóságnak vélt tüneménye mérhetetlenül pici pillanat szemlélete. Hol van már magzati énem, szülőanyám egykori testének minden sejtjével együtt? Én pedig itt vagyok. Õ sem tűnt el, pedig teste már a föld pora. Vegyél kezedbe egy növényi magot! Forgasd meg! Törd fel a burkát! Elemezd mikroszkóp alatt nemcsak a lisztet, melyből a mag teste összeáll, hanem egyetlen lisztszem egyetlen sejtjének szerkezetét! Megtalálod az életet? Nem! Akkor ültesd el a másik, hozzája mindenben hasonló ép magot! Várj egy kicsit, és meglátod az időben kibontakozó életet a maga sajátos és végtelenül gazdag formáiban. Ilyen mag, ilyen liszteszsák (nem merem Pázmány hasonlatát használni az emberi test mibenlétét illetően) az emberi test. A földi élet megnyilvánulásait látjuk a testben, de magát az életet nem látjuk. Olyan nehéz, látni azt a feltámadt életet? Amikor az ember nem hisz a feltámadásban, a húsvét hajnalának varázslatában él: az élőt, a holtak között keresi. A feltámadott pedig így szól hozzájuk: „Miért keresitek az élőt a holtak között?” És ezután szokott következni az emmauszi tanítványok élménye.

Ide illik: Arany János: Sejtelem

Életem hatvanhatodik évébe, / Köt engemet a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.

Az evangéliumhoz (Lk 6,17,20-26)

Kiindulva Arany János szavaiból (bocsánatot kérek a személyes megjegyzésért: életem hatvankettedikből hatvanharmadikba fordulóján), szeretném pótolni a hiányt a boldogságok sorában. Amit Arany János a tőle megszokott szépen összeillő szavakból festett képekkel, boldogságot mond ki, talán a kilencediket. Hallottam már gyerekkoromban is, a szólást: „Hatvan fele, hazafele.” Azt hittem, már akkor is, gyerekkoromban, hogy értem e szólást. Most már tudom, hogy nem értettem. Ma már értem, és boldoggá tesz ez az értés, mely hála, azért, hogy hagyott kévébe érni, hogy régi rakott csűrébe begyűjt nemsokára. Már értem a megsárgult búzatáblák hatalmas kórusának hálaénekét: „Közelebb, közelebb, Uram, hozzád…” Most már ugyan nem kévébe köt az Élet Ura, de a csűr maradt, ha más is a neve. És szilárd a remény is, hogy búzaszemként, új élet vár. Mert a búzából kenyér lesz, a kenyér pedig gondolatként, mosolyként tükör lesz Isten számára, aki saját képére és hasonlatosságára teremti az embert. És még az a remény is él, hogy egy szem belőlem abba a kenyérbe kerül, melyből ostya készül, hogy Isten oltárán, egy gyarló pap idézze fölötte Krisztust: „ez az én testem…”

Mivel pedig a betegek világnapja ez a vasárnap, és az Egyház a 60 éven felülieknek (tehát az öregeknek) megengedi a betegek kenetének felvételét (kivéve, ha papok, mert azok csak 75 éves kortól számítnak öregnek, ha a püspök is úgy találja) szóljon, hangozzék az öregek kilencedik boldogsága Sík Sándor megfogalmazásában:

Dörmögés – (Évről évre – 1961)

Hét évtizeden át / Az ember lassan megszokja magát, / Megszokja a világot. / Eddig úgy tudtam, hogy ha nézek, látok, / Hogy parancs nélkül is jól visz a lábam, / Mint ifjúságom hegymászó nyarában, / S a két kezem (már ami tőlem tellett), / Magamagától tette, amit kellett.

De mostanság, -- azóta! / Foghíjasan recseg a nóta / A belső billentyűk alól. / A gondolat nemcsak hogy nem dalol, / Lassanként már a szókat is elejti, / Maholnap önnevét is elfelejti, / Hovatovább / Csoszogva jár a fej is, mint a láb.

Hát még a mindennapi tárgyak, / Azok lettek csak csúfok és csalárdak! / Nem fog a fog, nem vág a kés, / Táncol a toll, reszket a kéz, / Szűk lesz a gomblyuk, kövér lesz a gomb, / Öltözködés, vetkőzés csupa gond. / A dunna meleg, de hideg a paplan, / Takarva nem jó, hát még takaratlan! / Nem szólnak, néma összeesküvők, / Csak úgy magukban pukkadoznak ők, / Hogy mit akar itt ez a vén mihaszna, / Kiből immár senkinek semmi haszna!

Testvéri szem és baráti ajak. / Ilyenkor jól jön egy szép nyakleves, / Minőt a vénség mindennap szerez: / Elfeledett név, elejtett karóra, / Morcos viszonzás jóhiszemű szóra, / Álmatlan éjjel, roppanó derék, / Hol eggyel több, hol kevesebb kerék, / Egy szép szó mellé kilenc kellemetlen, / Egyszer a test nyög, másszor meg a lelkem: / Mindez egyet mond, mint versben a refrén, / Ember vagy, vén vagy, fejeden a törvény. /

Csakhogy nem elég annak a fejed, / Többet akar, nagyobbat: szívedet. / Azon mérik rád a jövőt, jelent, / Hogyan dobogja szíved az igent. / Egy igennel eggyé karolhatod / A percet és az örökkévalót.

Befejezésül:

„Méltósággal elviselni az öregedést, a bölcsesség mesterműve, és egyik legnehezebb része az élet nagy művészetének." Henri-Frédéric Amiel (1821-1881)

Milyen igaza van! Pedig nem volt 60 éves, amikor naplójába írta e sorokat. Ezt is ebben a naplóban olvassuk: „Megöregedni nehezebb, mint meghalni, mert egyszerre és egészében lemondani valamilyen javunkról kevésbé fáj, mint naponta és apránként feláldozni."

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)