2010. február 28., nagyböjt 2. vasárnapja

Az olvasmányhoz (Ter 15,5-12,17-18)

Egy kérdés arról, ami a mai olvasmányban történés, szereplői pedig Isten és Ábrahám. A kérdés: Hogyan vezette ki Isten Ábrahámot? Nem a kezét fogta, ez biztos. Majd Ábrahám későbbi leszármazottait is kivezeti („erős kézzel”) Egyiptomból. Ez utóbbi esetben ez a kivezetés jelenti Mózes személyét, akit előzetesen úgy vezetett ki Egyiptomból, hogy menekülnie kellett ismert okból. Ez sem véletlenül történt, Mózesnek meg kellett ismernie a pusztát, a pusztai magányt, és ott érett meg az „istenélményre”. Ez az élmény vezeti vissza Mózest Egyiptomba, és ebből ad át az izraelitáknak. De a kivezetés részei voltak az egyiptomi természeti katasztrófák is. Elsősorban azonban a szabadság hajnalodó vágya, és az az ösztön, hogy saját hazára van szükségünk. Mindez együtt jelenti azt, hogy Isten kivezette Izraelt Egyiptomból.
Hasonló értelemben vehető Ábrahám kivezetése. E kivezetés mikéntjéről azonban ismerünk egy zsidó hagyományt a deuterokanonikus Judit könyvéből (Jud 5,1-9). Onnan tudjuk, hogy Ábrahámot elűzik otthonából kortársai, mert világnézete megbotránkoztató számukra. Mai nyelvre (bármennyire is megütközést kelt) úgy fordíthatnánk, hogy Ábrahám politeista hitű kortársai szemében „ateista”, ugyanis nem hisz a sok istenben, hanem azt állítja, hogy csak egy Isten van, akié a világmindenség, és ezért hatalma korlátlan a határtalan világmindenségben. Mindezekből következően elképzelhetetlen, és ezért ábrázolhatatlan.
Ábrahám Istene mégis látható, de csak Ábrahám látja, és ennek a látásmódnak a neve a hit, ami egészen sajátos hit. Ezen hit miatt vállalja a számkivetettséget. Így vezeti ki Isten Ábrahámot szülőföldjéről, hazájából. Ábrahámnak, mint nomád pásztornak volt gyakorlata a csillagok megszámlálhatatlan sokaságának számolgatási kísérleteiben. Ezek mögött, de nem a térben, látja Istent Ábrahám. Ezért és ezen a módon hivatkozik Isten Ábrahámnak a csillagok sokaságára. Ábrahám számára a csillagok mögötti, a világmindenség mögötti Isten elég hatalmas ahhoz, hogy neki, akinek akkor még egyetlen gyermeke sincs, annyi utódja lehet, mint égen a csillag. Ábrahám számára így jön közel majd Isten, a láthatatlan: emberi szempontból, a lehetetlent, bámulatos valósággá téve az ember számára. A jelek, melyekből csak Ábrahám tud olvasni, nem sietnek, de időben érkeznek majd, sorban egymás után.

A szentleckéhez (Filippi 3,17--4,1)

Pál apostol olyan tudás birtokában van, amely tudás természete szerint nyugtalanná teszi az embert. Egyébként minden igazi tudás ilyen, és nem csak emberi szinten. Az igazi tudás mögött a csodálatos valóság van, ami él, és növekedni akar. Csak úgy növekedhet, ha az, akinek jutott belőle, megosztja másokkal. Olyan feszítő erő az igazi tudás, mint a törékeny csíra ereje, mely feltöri a vastag és kemény aszfaltot és szétmálasztja a kemény sziklát. Ebben a ma idézett pár sorban közli Pál szavakban ezt a tudást az Üdvözítőről, akinek olyan ereje van, amellyel mindent hatalma alá vethet. De ezt a tudást átadni rendkívül nehéz. Minden leleményességére, nagy türelemre, és főként nagy megértésre és szeretetre van szüksége annak, aki hihetővé akarja tenni embertársai számára, hogy van, aki képes úgy átalakítani halálra ítélt testünket, hogy halhatatlan lesz.
Pál apostol, miután minden tőle telhetőt megtett, hogy minden elérhető emberrel közölje ezt a tudását, már csak sírni tud gyarlóságában, mert látja, hogy nem értik őt. Látszólag elfogadták közléseit, de életformájuk ennek semmi jelét nem mutatja. Csak sírni tud, és akkor támad egy új ötlete. Cselekedni kell a hitből fakadóan, hogy valóban hihessen az ember. Különös paradoxon ez: hiszek, és mégis hitetlen vagyok, de ha egyfajta bizalommal követni kezdem annak példáját, akibe bizalmamat vetettem, akkor kezd növekedni csirájában létező hitem. Jézus sem elégszik meg azzal, hogy nagy tömeg hallgatja, és csodálják. Akikben felfedezi a hit, a bizalom csíráját, azoknak azt mondja, „kövess engem”. Így van ez ma is. Így van ez velünk is.

Az evangéliumhoz (Lk 9,28b-36)

A három kiválasztott tanítványnak misztikus élményben van része. A misztikus élmény nem csoda, a szó köznapi értelmében, lehetősége benne van az emberi természetben. Nyugaton, a misztikus élményt megélt emberek között az egyik legnagyobb, Avilai Szent Teréz. Mondja el ő, miben áll ez, és mi a feltétele:
Szent Terézia életében az elragadtatások rendkívül gyakoriak voltak, különösen az 1558-tól (akkor volt az első) 1572-ig, tehát 43 és 57 éves kora között. Később, élete utolsó évtizedében, fokozatosan mind ritkábban fordultak elő. Mivel ő misztikus műveiben mindig a saját lelki életéről beszél, könnyen azt gondolhatnánk, hogy az elragadtatás hozzátartozik a magasabb szemlélődő élet lényegéhez. Ez tévedés volna. Teréz szerint bátorság, elszántság és lelki szegénység kell hozzá. A többi Isten kegyelme, melyet senkitől nem tagad meg.
„Meglátjátok, mi mindent nem tesz meg az Úr, hogy ez az eljegyzés megtörténhessék. Nézetem szerint e célból küldi az emberre az elragadtatást, s fosztja meg őt érzékeinek használatától; mert ha eszméletnél volna, s oly közel látná magát ehhez a végtelen Felséghez, nem maradna életben.
Az egyik módja az elragadtatásnak a következő: a lelket, bár talán éppen akkor nem is imádkozik, megragadja Istennek valamely szava, amely eszébe ötlik, vagy pedig amelyet kimondanak előtte. Ekkor Õ Szent Felsége, mintha megsajnálná, hogy már oly régóta emészti a vágy Õ utána, a léleknek mélyén feléleszti azt a szikrát, amelyről beszéltem, úgy, hogy egészen lángra lobban, s ebben a lángban a lélek Főnix-madár módjára teljesen megújhodik. Ilyenkor Isten magához öleli, de hogy hogyan, azt csak ők ketten tudják. Sőt még maga a lélek sem érti ennek módját, legalább is nem úgy, hogy azután el tudná mondani; pedig bensőleg teljesen eszméleténél van, s távolról sem olyan, mint az ájult, aki érzéketlen minden benső és külső benyomás iránt.”
Szent Terézia háromféle látomást különböztet meg: az érzékit, a képzeletit és az értelmit. Az érzéki látomás az, amidőn az ember testi szemével lát valami jelenést; ha nem csalódom, így jelent meg Lourdes-ban a szűzanya Bernadett előtt; Szent Teréznek ilyen látomása sohasem volt. A képzeleti látomás az, midőn a jelenés a képzeletben tűnik fel, és szintén érzékelhető alakban látható, ugyan nem a testi, hanem a lelki szemekkel, olyanféleképpen, mint ahogy az álmokat látjuk. Az értelmi látomás abban különbözik a két előbbitől, hogy benne az ember nem lát sem a testi, sem a lelki szemekkel semmi érzékelhető jelenést, hanem tudja, hogy ott van és anélkül, hogy bármit is hallana, érti, amit a jelenés mond. Amott tehát látás és hallás szerepel, itt ellenben csupán értés és tudás.
„Értsétek azonban meg, leányaim, hogy csak úgy léphettek be e lakásba, amelyről beszélünk, ha nem marad semmitek sem. Legyen sok, amitek van, vagy legyen kevés, az mindegy: az Úr az egészet magának követeli, és annál több kegyelmet kaptok tőle, minél kevesebbet tartotok meg magatoknak.
Ha pedig remélhetjük, hogy még ez élet folyamán élvezhetjük ezt a boldogságot, mit tegyünk? Miért késlekedünk? Vajon mi tart vissza bennünket attól, hogy most, ebben a pillanatban induljunk el, s miként az Énekek énekének arája tette, keressük ezt a mi Urunkat az utcákon és a tereken. Ó mily hitványság mindaz, amit e világ nyújt, hacsak ebben az irányban nincs segítségünkre; s még ha soha vége sem szakadna azoknak az örömöknek, annak a gazdagságnak s minden elképzelhető élvezetnek, amit a világ adni képes, mily alacsony és megvetésre méltó mindez, azokhoz a kincsekhez hasonlítva, amelyeket örökkön-örökké fogunk élvezni! S még ez is mind semmi ahhoz képest, hogy maga a mennyei és földi kincseknek Ura lesz a miénk!” (Akiktől idéztem: Keresztes Szent János, Puskely Mária, Avilai Nagy Szent Teréz)

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com