2010. január 17., évközi 2. vasárnap

Az olvasmányhoz (Iz 62,1-5)

A babiloni fogságból hazájukba visszatérve (Kr. e. 538) a zsidók nagyon nehéz helyzetben voltak, az újrakezdés végtelenül nehéz volt. Feldolgozták-e a nemzetükkel történteket a fogság idején, hetven esztendő alatt? Vagy szertefoszlott minden korábbi reményük dicsőséges küldetésükről, nemzeti öntudatukba, kiválasztottságukba vetett hitükről? Mire van legnagyobb szüksége egy nemzetnek ilyen történelmi helyzetben? Reményre! Reményre! Reményre! A remény pedig nem fán terem, hanem prófétai emberi ajkakon, és gyökere a próféta szíve. Saját nemzetünk „rendszerváltására” gondolok, és példát keresek a történelemben, sajátunkban és a Bibliából ismert választott nép sajátos stílusban megírt történelmében.

Nemzetünk történelmében volt már példa újrakezdésekre. Nem hiszem, hogy a mi népünk hitetlensége vagy közömbössége nagyobb lenne, mint a hetvenéves száműzetést és az azt megelőző pusztulást átélt zsidó népé volt. Nem hiszem, hogy a magyar nép nem volna éppoly alkalmas az Istenbe vetett hitre és az ezen alapuló jövőbe vetett reményre, mint a választott nép. Azt hiszem, Izajás környezetében megfogalmazatlanul, de még a kövek is azt kérdezték: Van jövő? Van remény? És a válasz így hangzik: van remény! Nem magyaráz, és nem okoskodik a próféta, hanem a szívekhez szól a legsimogatóbb szavakkal, hogy ráébressze népét arra a tudatra, hogy: szeret az Isten, áldott nép! Talán azért van szükség a megpróbáltatásokra, hogy újra meg újra, és ha lehet, a korábbinál erősebben éljen, és a nép életének minden területén uralkodjék ez a tudat: szeret minket az Isten. Erről szól az olvasmány, és nekünk szól, ma is időszerű.

A szentleckéhez (1Kor 12,4-11)

A lelki adományok, megjelenésükben, egy adott élő keresztény közösség virágai, gyümölcsei. A virágok meghatározott időben nyílnak, a gyümölcsök az évszaknak megfelelően érnek. Így van ez a lelki adományokkal is. A közösség minősége és szükségletei esdik le a Lélek harmatát, hogy az a gyökerekig hatolva vagy éppen a levelek által belélegezve jelentkezzen színes virágokban és gyümölcsökben. Kiszáradt növényre hiába hull a harmat? Látszólag hiába hull, de lehet, hogy az évszak nem kedvező az életjelek felbukkanásához. Úgy tűnik, a Biblia tanulmányozása alapján, hogy nem válogatós a Lélek és nem szűkmarkú, de jelenlétének jelei kötve vannak élő emberekhez és élő emberekből álló közösségekhez. Ha valaki szeretné megtapasztalni a Lelket, aki őbenne és őáltala működik, előbb gyakorlatokat kell végeznie természetes képességeivel embertársai, emberi közösségek szolgálatában. A Lélek jelenléte csak működése közben tapasztalható meg. Akarni kell, hogy hasznára legyünk másoknak, és akkor megjelenik a Lélek illatos virága, és nyomában az ízletes gyümölcs, mely életet táplál, „hogy szebb legyen a Föld”.

Az evangéliumhoz (Jn 2,1-12)

Több nyilvánvaló és több talányos információ van a kánai menyegzőről szóló evangéliumi tudósításban. Nincs itt hely mindegyikre kitérni. Válogatok.

A fordítókat zavarba hozza Jézus válasza, Mária céltudatosan megfogalmazott megjegyzésére: „Nincs boruk.” (Az egyik volt miniszterelnök stílusát követve lehetne a válasz magyarul ez is: „Na, és?”) Nem akarom itt összehasonlítani a különböző fordításokat, de Jézus saját stílusával sehogy sem tudom összeegyeztetni ezt a változatot: „Asszony, a te gondod az én gondom.” Talán azt még el tudnám fogadni, hogy „Anyám, mi tudjuk, hogy ez nem gond – és összemosolyogtak.” A „nincs bor” megállapítás gyakran elhangzik, vagy egy feje tetejére fordított kulacs jelzi azt. Érdekes, ilyen esetekben mindig van megoldás, mert ebben nagyon leleményes az ember. Utólag talán nem is emlékszik már a megoldás kulcsára a leleményekből ki nem fogyó borszerető ember. Talán szabad tréfálni örömhír (evangélium!) hirdetése közben is.

A tréfát félretéve, Mária iránti tiszteletünk és bizalmunk alapkövei között van ez az evangéliumi történet. Aki azt mondja, hogy Jézus annyira türelmes és készséges volt, hogy mindig és mindenfajta kéréssel lehetett őt zaklatni, az figyelmetlenül olvassa az evangéliumokat. Máriába vetett bizalmunk igazolására nemcsak az emberi természet és tapasztalat lélektani tényeire hivatkozhatunk bizonyos körökben, hanem magára az „i(I)gére" is.

Érdemes a sorok között is olvasni ennél a történetnél. A Názáreti Jézusnak és anyjának, Máriának van valami közös titka, valami, ami a názáreti házban már megtörtént, de még nem jött el az ideje, hogy nyilvánosságra kerüljön. Ez a titok Jézus rendkívüli hatalma lehet. A kérdés erre a titokra, illetve hatalomra utal. Nem tudni, milyen jelre várt még az Úr, amikor megmutathatja, hogy birtokában van annak a hatalomnak, melyben majd a benne hívők is részesülnek. Neki olyan kapcsolata van az Atyával, hogy Kánában is tudja: aki hisz, annak számára nincs lehetetlen.

Érdekes, talán nem is véletlen, hogy itt is megjelenik ez „harmadnap” időmegjelölés. A „legnagyobb csoda”, a feltámadás is „harmadnap” történik majd. Az sem történhetett meg akármikor, hanem ahogy meg volt írva. Semmi sem történhet meg akármikor, mindennek ideje van. A kérdés az, hogy lehet-e siettetni ezt az időt. Ha lehet, akkor Mária azt tette. De az is lehet, hogy Jézus számára ez volt az első jel, mely tudatta vele, hogy elérkezett az ideje, és tanítványai előtt „kinyilatkoztatta dicsőségét”. Mások talán észre sem vették, hogy szemük láttára csoda történt, hanem valami természetes magyarázatot kerestek és találtak. Ha Mária szól, az észrevehető jel, még Jézus számára is. Mennyire jogos az őszemélyébe és megértő szívébe vetett bizalmunk! De ha lehet sürgetni a csodákat, akkor Mária ennek a módját is tudja. Márpedig mi mindig szeretnénk siettetni a csodákat.

Vannak a csodának is emberi feltételei. Sokféle módon megtörténhetett volna ez a csoda, a víz borrá változtatása. Úgy is megtörténhetett volna, (ahogy mostanában szokott) hogy színezett vizet isznak aromával, és úgy érzékelik, hogy finom bort isznak. De nem így történt. Nekik is tenni kellett valamit, amire képesek voltak, hogy csoda történjék. Mária megjegyzése (tanácsa, figyelmeztetése, parancsa vagy kérése) arra az alkalomra szólt, de általánosságban is érvényes, ha rendkívüli úton-módon várunk valami csodát Jézustól, Mária közbenjárását kérve. „Tegyetek meg mindent, amit csak mond.” Előbb nincs csoda, csak ha már megtettünk mindent, amit Jézus mond. És ne kérdezz! Tedd meg, amit mond! Ha megtetted, felfedezed, hogy neked is van hatalmad csodát tenni. Azt a mondatot, mely nagy biztatás számunkra: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek. (Jn 14,12-14) –megelőzi ez: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond.”

Ha ezt a feltételt nem feledjük, hanem maradéktalanul teljesítjük, akkor egy idő után már közbenjáró nélkül is megtörténik a csoda. De csak abban az esetben, ha mindent megtettünk, amit csak mond az Úr. Hiszen azáltal mondhatjuk, csak azáltal mondhatjuk, hogy Jézus tanítványai vagyunk, ha mindent megtettünk, amit mond.

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)