2010. január 24., évközi 3. vasárnap

Az olvasmányhoz (Nehemiás 8,2-4a,5-6,8-10)

Feltétlenül szükséges ismerni és ismertetni azt a történelmi körülményt és előzményt, amelyben a ma idézett felolvasás elhangzik, és ami miatt a nép meghatódottan sír. Ehhez egy vázlat, távirati stílusban:
Kr. e. 605 Babiloni fogság 70 évre
42.360 személy tér vissza (vö. Ádámtól Krisztusig 459. oldal)
Kr. e. 538. Círusz perzsa király rendeletére a zsidók visszaköltözhetnek hazájukba
Kr. e. 515. Az újjáépített templom felszentelése. (A szamaritánusok és az ammoniták akadályozzák a templom újjáépítését. „Azok, akik a falon építettek, terhet hordtak és rakodtak, egyik kezükkel dolgoztak, a másikkal kardot tartottak...”
Kr. e. 458. az írástudó Ezdrás egy zsidó csoporttal visszatért Babilonból. (Círusz 538-ban kiadott rendeletére mások már korábban hazatértek. Száz évvel később, I Artaxerxész küldi haza Nehemiást, aki Ezdrással felépíti a templomot és visszaállítja az istentiszteletet.
Kr. e. 433. Nehemiás másodszor tartózkodik Jeruzsálemben, hogy a megkezdett reformot befejezze.

A nép sír. A boldogság örömkönnyeit hullatják. Nehemiás megfogalmaz egy súlyos, igaz mondatot, mely akkor is, és mindenkor időszerű: „az Úrban való öröm az erősségetek.”

A szentleckéhez (1Kor 12,12-30)

Mostanában ha beteghez hívnak, a daganatos betegség, a rák valamilyen változatának áldozatával találkozom. Gondolkodom, de maradok a kaptafánál, és azt írom le, amit a laikus látni vél a rák mögött. A daganat sejtjei is részei a testnek? Igen. És mégis a test halálát okozzák. Okom van feltételezni, hogy van tudata egy sejtnek is, de ezt itt nem részletezem. A daganatos sejt tudatállapota okozza, hogy a test részeként mégis a test kárára él és szaporodik, míg végül a test és ezzel önmaga halálát is okozza.

Ha Szent Pál ma élne, nagyszerű hasonlatában az egyes embert nem „Krisztus testének” tagjaként, hanem sejtjeként említené példának. Ha ebben a „Krisztus testében” nem Isten Lelke határozza meg az egyes ember tudatállapotát, hanem önző, önmagát célnak tekintő tudat vezeti, akkor ez az ember a test részeként idegen a testben, és beteggé teszi. Akiben Isten Lelke él, az nem önmagáért él, hanem a test „egész-ségéért”, és ugyanakkor, végeredményben Istenért, „akiben élünk, mozgunk és vagyunk”.

Itt nincs hely, de a készítendő prédikációban (homíliában) kitérek arra a remek hasonlatra is, amelyet Pál így fogalmaz meg: „Mindannyiunkat egy Lélek itatott át.” Ez az „átitat” kifejezés nagyon találó a poláris tudatú ember számára, aki nehezen képes szabadulni az „enyém” és „övé” fogalmától. Itt hasonlatként ez áll: Isten Lelke átitatja az én lelkemet, és a kettő nem kettő, hanem egy. („Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” Gal 2,20;)

A másik gondolat már átvezet az evangélium üzenetéhez: A Názáreti Jézus is az „Úr Lelkének erejével” tér vissza Galileába.

Az evangéliumhoz (Lk 1,1-4; 14-21)

Lehet, hogy nem lényeges, de mindenesetre érdekes Lukács evangéliumának bevezetésében ez a kitétel: „akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének”. Minden számomra hozzáférhető és valamelyest érthető fordításban kikerestem, hogyan írják ezt le. Nagy betűvel írott az „IGE” szó, vagy kis betűvel? Ezt a különbséget talán csak a magyar nyelv képes érzékeltetni. Károli kis betűvel írja, és így is érthető, de akkor a „szemtanú” mire vonatkozik? A latin Vulgáta (qui ab initio ipsi viderunt et ministri fuerunt sermonis) egyértelmű. Az angol értelmez (by those who saw these things from the beginning and who proclaimed the message). A német is magyaráz (die von Anfang an alles miterlebten und den Auftrag erhielten, die Gute Nachricht weiterzugeben). A görögben a „logosz” szó szerepel, amelynek ugyan sok jelentése van, de János evangéliumának prológusában ez az „Ige” nagy betűvel írandó magyar nyelven. Bocsánatot kérek a tudósoktól, de a magam szintjén üdvösen elakadtam itt. Üdvös az elakadás, mert tudatosult bennem, hogy e sorok írása közben is az Ige szolgálatában ügyetlenkedek, de jó ügyet szolgálva. Egyébként Lukács szerint is „kísérlet” ez a szolgálat.

Ha botlik az ember, legalább kettőt lép. Második botlásom oka a „Teofil” név. Egészen biztos vagyok abban, hogy Lukács e nevet választva ránk is gondolt, leírva e nevet; ránk, akik évezredek múltán olvassuk az ő kísérletét az Ige szolgálatában, miután mindennek pontosan utánajárt, aminek utána járhatott. Úgy szólít meg minket, hogy „Istent szeretők” vagyunk. Meggyőződésem, hogy csak az „Istent szeretők” vagy erre törekvők értik meg és élik meg, hogy evangélium, örömhír, amit megírt. A mi esetünkben akkor teljesedik be az írás, ha megéljük, amit olvasunk, és amit megélünk, az öröm-élmény, boldogság, akkor is, ha könnyes szemmel mosolyog.

De ez még mindig nem homília. Egy szó körül kezd kristályosodni a mai igékre épülő prédikáció. Ez a szó a gyökér. Miért sírnak a választott nép fiai, miközben az alig értett nyelven megőrzött törvényből olvasnak fel nekik? Azért sírnak, mert régen kiszántottnak vélt gyökereik új hajtásra fakadni képes életjeleit fedezik fel a szavakban. Mit keres Lukács evangélista, mikor gondosan utánajár az „Igének”? A gyökereket keresi.

Miért tanulságos a gyökereiket megtaláló zsidók története? Õk történelmük során szinte mindig kisebbségi sorsban éltek. Megtanultak úgy élni idegenek között, hogy nem olvadtak be. Megtanulták a nép nyelvét, mely között éltek, megismerték annak az országnak a kultúráját, melynek földjén laktak, de zsidók maradtak. Persze köztük is voltak, akik teljesen beolvadtak, de az a figyelemre méltó, ahogy évezredeken át egy mag mégis megmaradt zsidónak.

Jó-e nekünk, magyaroknak a globalizáció? Jó-e nekünk ez az Európai Unió vagy sem? A kérdésre egyértelműen nem lehet válaszolni. Az biztos, hogy sajátos földrajzi és egyéb helyzeti adottságaink következtében kikerülhetetlen volt a csatlakozás. De sok veszélye is van. Aki szeretné, ha száz év múlva is megmaradna valami abból, ami ma magyar és sajátosan magyar érték, annak érdemes tanulmányozni a zsidók mentalitását, vagy azoknak a magyaroknak a törekvéseit, akik Trianon után a határon kívül rekedtek.

Hat éve, ugyanezt a perikópát olvasva, beírtam az internetes keresőbe ezt a szót: gyökerek. Első helyen jelent meg egy hatoldalas tanulmány Végel Lászlótól, aki így kezdi: „Gyökerek az idegenségben – Peremvidék – kisebbség – irodalom”

Ezt a tanulmányt olvasva értettem meg, hogy az elmúlt évtizedekben miért találtam nagyon szívderítőnek az erdélyi írók és költők írásait (Tamási Áron, Nyírő József, Wass Albert, Reményik Sándor stb.)

Idézek a fent jelzett tanulmányból: „A magyar kisebbségi írónak magyarabbnak kellett lennie, mint az anyaországi magyarnak. Ez határozta meg a kisebbségi irodalmi hagyományelvűséget, a hagyományelvű poétikákat, a nemzeti identitás romantikus ábrázolását.”

Ma Európában és a globalizálódó világban kisebbség vagyunk. Tanuljunk azoktól, akik már megtanultak ilyen helyzetben élni.

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com