2010. január 3., vízkereszt

Az olvasmányhoz (Iz 60,1–6)

Nincs lényegesen új elem ebben a próféciában. Az más kérdés, hogy amikor a magyarázatok során akarva vagy akaratlanul kézzelfoghatóvá igyekeztek tenni a látomás képeit, akkor beléphettek a képbe a távoli Keletről, a sivatagon át közlekedő és kincseket hozó fejedelmek. Az egykor Salamont meglátogató Sába királynője örökre helyet foglalt az izraeliták lelki világában, mint napjainkban a myrai püspökből lett Mikulás. Azok a fejedelmek máshol királyok vagy éppen bölcsek, természetesen tevék vagy dromedárok hátán szállítják a mesebeli kincset, ahogy a Mikulás is jöhet rénszarvasok által húzott szánon, de akár repülő csészealjon is érkezhet. Az arany, a tömjén és mirrha is átváltozhat az idő varázspálcája suhintására dollárrá, eruóvá, svájci frankká vagy angol fonttá (Forinttá is? Ehhez kevés egy varázspálca, egy köteg is talán.). Mi a mindig időszerű a próféciában? A jövőbe vetett remény. Aki ezt képes felébreszteni kortársai lelkében, az próféta.

A szentleckéhez (Ef 3,2–3a. 5–6)

Igen, minden eszme hajlamos a kövesedésre, mint a mosógép Calgon nélkül. Az ok is hasonló: ahol eszmék vegyülnek a történelmi idők medencéjében, ott kicsapódik a kő, melyet elhagy a lélek, hogy emlékezzenek rá, akik képesek. Pál apostol visszatérő bosszúságának is az az oka, hogy ott van a kő, melyből elszállt a lélek, ott van a kő, ahol élő víznek kellene folynia, hitéletnek. Ez a „törvény”, az általa elmarasztalt kicsapódott kő, mely valaha eleme volt annak a víznek, mely életet hordozott, és benne élet volt, és melynek egyik neve a „hit”. De hol képes vegytisztán megjelenni a „hit”? Érdekes, hogy e kép a kővel és a vízzel a visszája annak, ahogy Wass Albert (Üzenet haza) felhasználja mondanivalójához a vizet és a követ. A krisztusi eszme élő vizének nyomán ma is kősivatagot találunk sokfelé. Sajnos vagy nem: „a víz szalad, de a kő marad, a kő marad”.

Az evangéliumhoz (Mt 2,1–12)

Ha véletlenül sikerült meglátni Wass Albert költeményében a képek visszáját, megpróbálhatjuk ezt az evangéliummal is, de jó szándékkal. Először is, milyen keveset tudnak ezek a bölcsek, és milyen nagy bajt hoznak tudatlanságukkal ártatlan lényekre. Mert látnak egy fényes csillagot, de mégiscsak pislákoló fényt az égen, amely hol látszik, hol nem, és mégis elindulnak megkeresni. Holott tudhatnák, hogy az az égen van, és aláfér az egész Föld, nemcsak Betlehem, nemcsak egy istálló. A csillagot ugyan kergethetik! Tudatlanságukban kérdezősködnek, és ebben is jól melléfognak. Mennyire emberi gondolkodásmód, ha egy bölcsnek nevezett ember királyi palotában keresi az új idők királyát! Mikor származott még jó király egy koronás királytól, főként olyantól, aki egy idegen nagyhatalmat szolgál ki? De ha már betévedtek az oroszlán barlangjába, észrevehették volna Heródes álnokságát. És milyen nagy bajt hoztak Betlehemre és környékére, ahol Heródes katonái lemészárolják az ártatlan kisfiúkat! Nem rajtuk múlik, hogy az újszülött nagy király, akit ők keresnek, megmenekül Heródes hosszú karjának kardjától. A bölcsek mindig így járnak, úgy látszik. Mert korunk tudósai is felfedezik mondjuk az atommagban rejlő félelmetes erőt. Hány emberre hoznak ezzel veszedelmet!

De Heródes is milyen ostoba! Persze törvényszerű a hatalmon lévőknél mindig, hogy ágyúval lövöldöznek, akár kell, akár nem. Mennyivel könnyebben elérhette volna célját, ha küld egy levelet a betlehemi polgármesternek, hogy nagy megtiszteltetés éri kis községüket, mivel a próféciák szerint ott született meg az új király. Illő tehát, hogy ő, aki „Isten kegyelméből király”, és természetesen tudomására jutott e világraszóló esemény, magához vegye az újszülöttet családjával együtt, és megadjon neki minden segítséget, hogy a széltől is óva felnőjön és megtanuljon mindent, amit egy királynak tudnia kell. A polgármester és egész Betlehem népe ujjongott volna örömében e levél híre fölött, de nem hiszem, hogy a polgármester megtalálta volna Máriát, Józsefet és a kis Jézust. Először is nem keresték volna istállóban. Másodszor, ha meg is találták volna a családot, úgysem hitték volna el, hogy ők azok, akiket Heródes keres. Abban azonban biztos vagyok, hogy József ebben az esetben is álmot látott volna, és elmenekül családjával Egyiptomba.

Ha így történt volna, akkor is örömhír lenne Máté tudósítása? Igen, még inkább az lenne. Mert bármilyen ostobák a világ bölcsei, és bármilyen kegyetlenek vagy ravaszok a világ királyai vagy elnökei, a Józsefek mindig álmodnak, és a Jézusok mindig megmenekülnek, mígnem elérkezik a szenvedésen és halálon át a feltámadásuk, a győzelmük. Nemde így van ez? Nemde ez az örömhír?

Végezetül idézzük Reményik Sándort is, aki ismerte a dolgok és a világ színét is, visszáját is. Talán nemcsak az utolsó versszak illik ide, hanem ami előtte van, az is:

A szőnyeg visszája

Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Õrülten alkotott s vakon.

De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága Testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
S most már a mennynek angyala:

,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – valamit."

Buzgán József
buzgan.jozsef[kukac]gmail.com