2010. július 11., évközi 15. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (MTörv 30,10-14)

Írástudók a Bibliában is szerepelnek, de nem mindig dicséretes oldalukról bemutatva. Ma is vannak írástudók. Azokra gondolok, akiknek szaktudásuk mellett érzékük is kifinomult az írások megítélésére, elbírálására, művészi és egyéb értékeinek érzékelésére. Ilyen írástudó a mai olvasmányról érzi, tudja, hogy olyan, mint egy érett gyümölcs. Az érett gyümölcs nemcsak táplálék, hanem a maga nemében művészi értékeket hordoz színében, formájában, zamatában, egész megjelenésében.

Tényleg Mózes szájába illenek ezek a szavak, akkor is, ha a Második Törvénykönyvet évszázadokkal Mózes kora után foglalták írásba, akkor is, ha kimutatható, hogy a könyv magva Illés és Elizeus korára és környezetére vall, de az is lehet, hogy a babiloni fogság idején érett meg ily tökéletesre és nyerte el egyéni, kiváló zamatát.

„Engedelmeskedj az Úr, a te Istened szavának, melyet ebben a törvénykönyvben találsz.” A szellem mérhetetlen gazdagságát tartalmazza ez a mondat. Benne van az emberi lélek természete, mely érzi szabadságának boldogító erejét, de egyszerre érzi annak felelősségét is. Mert engedelmességre csak azt lehet felszólítani, aki szabad. Az engedelmesség boldogító erejét csak az érti, aki szabadon engedelmeskedik, vagyis lemond szabadságáról, hogy magasabb szinten visszanyerje azt. Benne van az emberi szellemnek az a tudása is, hogy olyan parancsot, amelyért érdemes feladni szabadságomat, csak Isten adhat. Mennyire vágyik a szabadságra teremtett emberi lélek azokra a törvényekre, melyeknek engedelmeskedve megőrizheti a szabadság Istentől kapott gyönyörűséges ajándékát!

Amikor az emberi lélek Isten törvényei által formát ad saját szabadságának, akkor éli meg a „megtérés” bibliai élményét. Ezer irányból hangzik az ember felé a hívás: térj be ide, térj be hozzánk! De legtöbbször a szirének éneke ez, és megkötözött rab lesz, aki elcsábul az ének andalító dallamára vagy Éva anyánktól örökölt kíváncsiságát követve.

Himnusz ez a néhány sor, mely követi a könnyed lélek szenvedélyes és csapongó keresését. Fölhatol az égbe, átszeli a tengert, míg a végén fáradtan, de boldogan fedezi fel, hogy nem kell messzire mennie, hogy rátaláljon, mert ott van a szívében, a szájában, amit keres: a TÖRVÉNY, melyen rajta van ISTEN pecsétje. Ezt a törvényt keresi a szabadnak teremtett ember elméjével, szívével, minden erejével és képességével, mert ennek felismerése és követése teszi őt hasonlóvá Teremtőjéhez.

Gondolatok a szentleckéhez (Kol 1,15-20)

Az egyenlítőt bizonyára többször körbe lehetne tapétázni azokkal a kétezer év során Jézusról készült képekkel, még ha postai bélyeg méretűek is, melyek az emberi képzelet szülöttei. Nem a darabszámra gondolok, hanem ahányféle kép készült ilyen címen.

Az a kép, melyet Pál apostol fest elénk a mai szentleckében, nem hasonlít egyetlen szentképre sem, mely az idők során Jézusról készült. Ha létezne olyan festő, aki képes lenne a szemek elé varázsolni színekkel és formákkal azt a képet, melyet Pál apostol szavakba foglalt fogalmak formáiból készített, akkor arról a képről soha le nem tudná venni szemeit egyetlen éber szellemű ember sem.

Érdekes! Mondhatjuk, hogy kétezer éves ez a Pál apostol által látott és szavakba öntött kép, gyakorlatilag fél évszázada hallják füleim ezeket a szavakat, de lelkem számára csak most villant fel először teljes ragyogásában. De most felvillant. E villanás hatására, hogy az élményt megörökítsem, elhatároztam, hogy megtanulom azon a nyelven könyv nélkül, melyen Pál eredetileg megfogalmazta. Ezt a „szentképet” magammal viszem mindenhova, és biztosan tudom, útlevélként is elfogadják majd azon a határon, mely e földi élet végét jelzi.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 10,25-37)

Úgy tűnik, könnyű szavakba foglalni a törvényt, egyetlen összetett mondatban. Ezt az egyetlen mondatot azonban csak az érti, aki tettekre kívánja váltani, és ebben következetes. Ehhez a gyakorlathoz itt csak szempontokat tudok adni. Ezt teszem most.

Óriási hatalma van a következetes, elszánt embereknek. Ezt ismerte fel Néri Szent Fülöp, amikor kijelentette: „Ha volna tíz olyan emberem, akik teljesen mentesek volnának e világ dolgaihoz kapcsolódó függésüktől, és semmi mást nem akarnának, mint Krisztust, ez elég lenne ahhoz, hogy meghódítsam a világot.”

Nagy Károly is tudta azt, amit Néri Szent Fülöp. Erről szól a következő feljegyzés: A hagyomány úgy tudja, hogy Nagy Károly szívesen hallgatta, ha Szent Ágoston művéből, a De civitate Deiből olvastak fel neki, és a szerző iránti elismeréstől indítva egyszer elragadtatással így kiáltott: „Bárcsak volna tizenkét ilyen ember a birodalomban!" Alcuin pedig, a császár lelki tanácsadója, így válaszolt: „Felség, miért kívánsz te tizenkét ilyen embert, ha az ég és föld Ura megelégedett azzal, hogy egyetlen ilyen szentje legyen!" (Diós: Szentek élete)

A következetes, elszánt, világosan látó ember ritka, de korunkban is megjelenhet. Ilyen volt például Kalkuttai Teréz anya. Közvetve róla szól a következő történet.

2000-ben megkeresett egyik tanítványom, akit nyolc éven át tanítottam hittanra középiskolában. Néhány héttel kitűnőre sikerült érettségije után történt. Apja, anyja orvos, hárman vannak testvérek, ő a legidősebb. Nagy meglepetésemre azért jött, hogy segítségemet kérje. Közölte, hogy a szeretet misszionáriusai közé szeretné felvételét kérni. Ez a közösség, mint tudjuk, egy szerzetesrend, melynek alapítója Kalkuttai Teréz anya. A rend tagjai szinte a világ minden országában jelen vannak már, és a társadalom legnyomorultabb embereit karolják fel. Õk a mai kor irgalmas szamaritánusai. Tanítványomnak azt tanácsoltam, hogy szerezzen előbb diplomát, aztán térjünk vissza a kérdésre. Ez tíz éve történt.

Két hete (június 23-án) volt annak az osztálynak az érettségi találkozója, amelybe ez a lány is tartozott. A találkozón beszámolt ő is eddigi pályafutásáról. Elvégezte az orvosi egyetemet és férjhez ment, most orvosként dolgozik valahol. Nem volt alkalmam vele hosszabban elbeszélgetni, de azt mondtam volna neki, hogy végezheti úgy a munkáját ott, ahol van, mintha a szeretet misszionáriusa lenne. Mert nem a forma számít, hanem a lelkület.

Ezt csak azért mondtam el, mert számomra is meglepő, hogy az irgalmas szamaritánus példája a nemes lelkeket minden korban vonzza. A történethez tartozik még, hogy a premontrei gimnáziumban bevezettük azt a gyakorlatot, hogy minden hétfőn reggel a tanítás előtt eljött egy osztály a premontrei kápolnába, és ott életpéldákat állítottam eléjük. Ezek között szerepelt Teréz anya is. Nem hátsó szándék nélkül mondom el itt is példáját.

Ki ez a Teréz anya?

Teréz anya albán parasztcsalád gyermeke, 1910-ben született. A Mária-kongregációban hallja a jugoszláviai jezsuiták lelkes levél-beszámolóit az indiai misszióból, Kalkuttából. 18 éves koráig eszébe sem jut, hogy apáca legyen. Érettségi után mégis úgy dönt, hogy szerzetesnőként indiai misszióba megy. A Loreto-nővérekhez (angolkisasszonyok) jelentkezik. Földrajzot tanít egy tanintézetben 1948-ig. A középosztálybeliek gyermekeit tanítja. Az intézetben ő vezeti a Mária-kongregációt. Ennek keretében karitatív munkát végeznek: kórházakba járnak súlyos betegeket vigasztalni, betérnek az intézet közelében meghúzódó nyomortelepre, és segítenek, ahogy és ahol tudnak.

Szükség van jelenlétére az intézetben, ahol tanít. Jól is érzi ott magát. A leírhatatlan nyomorban élők látványa azonban nem hagyja nyugodni. Segíteni akar rajtuk. Hogyan? Emeljük ki őket a környezetükből? Egy rendtársa megpróbálta ezt a módot. Egy nyomortelepről fölvett az intézetbe húsz lányt. Nevelte, tanította őket, természetesen ingyen. Egy év múlva csak kettő maradt közülük az intézetben. Nem bírták a légkört, pedig otthont igyekeztek adni nekik, szerették őket.

Teréz nővér tanulva az esetből, nem a nyomorban élőket akarja behozni az intézetbe, hanem kijár hozzájuk. Engedélyt kér a főnöknőtől, hogy néhány aszpirinnel, kötőszerrel kijárhasson a szegények közé. Tudja, hogy amit tesz, még egy cseppnek sem számít a tengerben.

1946. szeptember 10-én lelkigyakorlatra készül. Lelkében egy határozott hívást hall. El kell hagynia az intézetet, ahol eddig élt és tanított. Az idős kalkuttai érsekhez fordul tervével, aki emberileg lehetetlennek tartja a vállalkozást, de megkéri az engedélyt XII. Piusz pápától. Postafordultával megérkezik az engedély.

Teréz nővér életében másodszor is elérkezett az a hívás, amit Ábrahám kapott: „vonulj ki földedről, rokonságod köréből…" Henri Boulad így ír róla: „Mint Jugoszláviából származó albán, makacs és forradalmár. Ha a struktúrák útjában állnak szándékaid megvalósításának, változtasd meg őket, rombold le őket, vedd semmibe őket – ez történt az ő esetében."

Teréz nővér kilépett a kolostor ajtaján, 5 rúpia van a zsebében….. egy idő után néhányan követik példáját. Teréz anya első tíz munkatársa a volt tanítványokból toborzódott. Miből éltek? Koldultak. Bádogdobozzal kezükben jártak házról házra. Ebből éltek ők maguk, és akiket gondjaikba vettek. 1950 októberében 12-en vannak Teréz anya nővérei.

1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat, majd néhány hónap múlva az India Csillaga nevű kitüntetést, amire rajta kívül eddig csak Indira Gandhit tartották méltónak. A Szeretet Misszionáriusainak Társasága 1979 végén 158 központot tartott fenn, 1800 nővér állt munkában s a hozzájuk csatolt segítők társulata 120 000 munkatársat számlált.

1997. szeptember 5-én hunyt el. Halálakor a rend a világ 123 országában 610 missziót működtetett, ahol több mint 4000 apáca és több mint 100 000 önkéntes ápoló dolgozott. Bár India nem keresztény ország, a kormány mégis háromnapos nemzeti gyászt rendelt el, és állami temetést rendezett. Halálát az egész világ az emberiség nagy veszteségeként értékelte.

Íme, mire képes az az elszánt, következetes ember, aki fel meri tenni életét egy nagyon egyszerű eszmére. Semmi mást nem tett, csak komolyan vette és következetesen tettekre váltotta a főparancsot.

Buzgán József