2010. július 18., évközi 16. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Ter 18,1-10a)

A Biblia lépten-nyomon meglepetéseket, rejtélyeket tartalmaz, ha felkészülten, de mégis szabadon, meghatározott koncepció nélkül olvassa valaki. Ha ezt a mai történetet olvassuk, szinte élőben látjuk az eseményeket. Micsoda világra szóló találkozás történik itt! Ábrahám, az ősatya találkozik itt a három ismeretlennel, akiket mégis úgy szólít meg, mintha csak egy személlyel állna szemben. Ábrahám, akinek világnézete ma alapja három világvallásnak, a zsidónak, a kereszténynek és az iszlámnak. Immár ötezer éve ez a világnézet uralkodik az emberiség szellemi világának jelentős részén. Az ismeretlenek pedig nem fedik fel ugyan, hogy honnan jönnek és kik ők, de sejttetni engedik, hogy évezredekre (vagy mindörökre) meghatározóan az emberiség sorsa van kezükben. Talán már Ábrahám is sejti, hogy az a három személy mégis lényegében egy személy. De lehet, hogy csak nyelvtani hiba. De ha ez utóbbi eset állna fenn, miért mégis oly pontos a körülmények leírása, mintha jelen volna egy kamerával felszerelt riporter. Még azt is rögzíti a kamera, hogy a déli forróság idején készül a felvétel. Mindent látunk, ami a fa árnyékában és a sátorban történik. Milyen gondos ez az Ábrahám, lepődünk meg, amikor még azt is közli Sárával, hogy pontosan három adag lisztből készítsen lepényt. De miért kell azt megmondani Sárának, hogy mennyi lisztből készítsen lepényt? És hol van Hágár, a szolgálólány, akinek feladata lenne a lepénysütés? De aki tudja, hogy egy erős borjú húsa hány ember étkezéséhez elég, az meglepve csodálkozik, hogy miért ez a pazarlás? És mennyi idő kell egy borjúpörkölt elkészítéséhez? De ez a kamera még az étlapot is részletesen szemünk elé varázsolja.

Majd kiderül, hogy a mindentudó és mindenható Úr a vendég, aki azt is tudja, hogy a kilencven esztendejét taposó Sárának fia születhet, és egy éven belül meg is születik. Pedig úgy tűnik a párbeszédből, hogy az Úr nem is tudja, hogy hol van Sára. Pedig tudja, hogy nem lehet messze, tudhatja egy egyszerű halandó is, hogy ott lehet a sátorban. De ki tudhatja, hogy Istennél semmi sem lehetetlen? A szűz is szülhet, éppúgy, mint a kilencven éves, addig meddőnek hitt asszony is szülhet. Márpedig nincs még egy olyan régi és mégis igazolhatóan hiteles történet, mint az, hogy élt Izsák, az ő felesége volt Sára, és nem is remélt fiuk lett Izsák, és unokájuk Ézsau és Jákob, és a történetnek ma sincs vége.

Íme, csak néhány sor a Bibliából, és mennyi rejtély?!

Gondolatok a szentleckéhez (Kol 1,24-28)

Bevallom őszintén, hogy esetemben évtizedek tapasztalatára és meg nem szűnő keresésére volt szükség, hogy mélységében értsem Pál apostol megnyilatkozásait. De abban is biztos vagyok, hogy Pál apostolnak is több évtizedes tapasztalatokra volt szüksége, közben mérhetetlenül sok meditációra, reflexióra, hogy láthassa, tudhassa és leírhassa amit például a ma idézett levelében is olvashatunk. Igen, az ember képes örömmel szenvedni, ezt sokan tudják, bár nem mindenki. Azt már kevesebben tudják, hogy testem kínjaival kiegészíthetem, „ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből”. Õ azt is tudja, hogy bár megváltó volt Krisztus szenvedése, mégis ki kell egészíteni, és nem csak néhány évvel később, Pál apostol apostolkodása idején, hanem évezredekkel később is, egészen addig, amíg a világ fennáll. Nem is lehet ez másképp, hiszen a Krisztus velünk van, általunk és sok más módon mindennap velünk van a világ végezetéig. Õ az Egyház, és mi vagyunk őáltala és ővele és őbenne az Egyház. Az ő szenvedése az Egyház java, és a mi szenvedésünk is az Egyház java.

Igen, Pál is tudja, hogy a tudás, a tudatállapot, aminek birtokába jutott, az korszakokon és nemzedékeken keresztül rejtve volt és sokak számára ma is rejtve van. Pál tudja, hogy amit Õ tud, azt nem magától tudja, hanem az kinyilatkoztatás, Isten adta tudtára, és általa másoknak is kinyilatkoztatja. Az más kérdés, hogy ki hallja és ki érti Pál apostolt. Mert ez az egyetlen mondata olyan mélységű, hogy már sejtése is szédítő: „Krisztus a megdicsőülés reménye bennetek.”

Igen, létem mélyén sejtem mit jelent „megdicsőülni”, és azt is sejthetem, hogy ehhez az út: Krisztus. A keresztény szó jelentése: krisztusi. Az krisztusi, aki a megdicsőülés útján jár. Ez az út szükségképpen keresztút is. Amikor az én utam is keresztút, mert szenvedek testben vagy lélekben, vagy mindkét módon egyszerre, akkor egészítem ki testemben, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik, az Egyház javára.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 10,38-42)

A „jobbik részről” szeretnék szólni. Arról a jobbik részről, amit a két nő közül, akikről a mai evangélium szólt, Mária választott. Még pontosabban: a jobbik énünket keressük!
Milyen különös! Jelentéktelen hétköznapi esemény: Jézus betér egy családhoz, akikkel barátságot ápol. Lázár Jézus barátja, az ő testvérei Márta és Mária. Márta kiszolgálja a vendéget, Mária pedig beszélget vele, ill. hallgatja őt. Nem is tudjuk miről beszéltek. Ma egy újságíró azt mondaná, hogy ezt nem érdemes megírni, mert nincs hírértéke. Mivelhogy csak arról szól a történet, hogy Jézusnak a 12 tanítványon kívül vannak barátai is. Ezen kívül jobban szeret beszélgetni, mint enni-inni.
Lukács, az evangélista is tudta, amikor evangéliumának anyagát gyűjtötte az események után évtizedekkel, hogy a felszínen a történet nem érdekes. Mégis leírta. Miért? Mert az emberi természetnek egy lényeges oldalát mutatja be a történet. Mária és Márta egyrészt két embertípus, másrészt az embernek kétféle törekvését, irányultságát, beállítottságát szemlélteti. Az egyik ember a lázas tevékenységben, a tanulásban, kutatásban, az alkotásban éli ki természetét, a másik a gondolkodásban, a filozofálásban. De az is igaz, hogy az ember egyszer nyüzsög, épít vagy rombol, máskor pedig elmélázik az élet dolgain, és mögéje akar látni a jelenségeknek. Kétféle világnézet, életszemlélet van itt szembeállítva.

Mindkettőnek joga van létezni, de melyik a jobb? Jézus azt mondja, hogy Mária választotta a jobbat. Ostobaság volna feltételezni, hogy ő soha semmi házimunkát nem végzett. Nem, itt arról van szó, hogy ő tudott fontossági sorrendet tartani, ő felismerte a helyzet adta lehetőségek közül az előbbre valót.

Hogyan tükröződik életünkben ez a kétféleség? A közelmúlt történelméből mondok egy példát. az ötvenes, hatvanas, hetvenes években a szocialista táborban uralkodott egy szellem, mely látszatra, mennyiségre törekedett és ösztönző erőnek a versenyszellemet tartotta. Sok házat kellett felépíteni, de nem a minőség számított, hanem a mennyiség és a határidő. A gyárban sokat kellett termelni sztahanovista versenyszellemben, nem számított, hogy sok a selejt, csak a számok voltak fontosak. Teljes foglalkoztatottság volt, nem volt munkanélküliség, de a gyáron belül igen sok volt az üresjárat. (A hatvanas években a miskolci drótgyárban voltam gyakorlaton egy motortekercselő üzemben. Ott láttam, hogy a hétfői napok azzal teltek, hogy a munkások elmesélték egymásnak hétvégi kalandjaikat, és közben valaki keresett a bakancsába cipőfűzőt, a többi pedig tanácsokkal látta el. De órabérben dolgoztak, és senkit sem izgatott a tétlenség, mert az óra ketyegett, és havi fixet így is-úgy is megkapták.)

Az iskolai gyakorlatban is ez a szellem uralkodik ma is. A tanulók létszáma a fontos, mert minél több a diák, annál több pénzt kap az államtól az iskola. Minél több az óraszám, annál több fizetést kap a pedagógus. Minél több versenyen szerepelnek jól a diákok, annál jobb híre van az iskolának. Minél több gyereket vesznek fel felsőfokú intézménybe, annál eredményesebbnek ítélik meg az iskolát, a tanári kart. Mennyiség, látszat, versenyszellem. Mindezekhez szükséges a nyüzsgés.
Indítsunk háborút! De menetközben kiderül, hogy amiért indították, az az ok nem létezett.

Ez az esztelenség, ez az eszméletlenség, ez a lázálomban történő verejtékes kapálózás méltatlan az emberhez. Állj meg mielőtt cselekszel, fontold meg, mit miért teszel. Tedd, aminek valóban van értelme, de ne tégy semmit csak azért, mert tevékenységi lázad van, mert feltűnési viszketegséged van, mert nem akarsz lemaradni, mert meg akarsz előzni valakit.

Gondolkodj, elmélkedj, mélyülj el! Ez a jobbik rész, ez a magatartás méltó az emberhez.

De még az is benne van ebben a történetben, hogy az Istennel való találkozás alkalmát is elszalasztja az ember, ha kába állapotát konzerválva lázas tevékenységben ég. A jótékonyság, a másokkal való törődés lehet alkalom az Istennel való találkozásra. „Mert amit eggyel tettetek, velem tettétek.” De ezt is lehet úgy tenni, hogy az ember lelke kárt vall. Teréz anya szól erről egyik könyvében. Õ, és nővérei, akik reggeltől estig a nyomorultak között vannak, hogy enyhítsenek nyomorúságukon, csak úgy tudják végezni munkájukat, ha naponta legalább két órát elmélkednek, hogy ne felejtsék, miért teszik, amit tesznek.

Buzgán József/Magyar Kurír