2010. július 4., évközi 14. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 66,10-14c)

Nem értjük, nem érthetjük a prófétát, amikor Jeruzsálemet megszemélyesíti és hozzá beszél, róla szól. Nem érthetjük, mert nem hiszem, hogy volna, lett volna még egy nép, nemzet, mely érzelmileg úgy kötődött volna egy városhoz, fővároshoz, ahogy a zsidók kötődtek Jeruzsálemhez, Dávidtól Jézus koráig. Talán a babiloni fogság idején alakult ki, erősödött meg és fejlődött misztikus magaslatokba az a szeretet, ragaszkodás, rajongás Izrael fiaiban, ami fővárosukhoz, szellemi, lelki, kulturális központjukhoz fűzte őket.

Gyenge a hasonlat, ha saját szülőföldünkhöz, lakóhelyünkhöz vagy hazánk fővárosához kapcsolódó érzéseinket állítjuk párhuzamba azzal, ahogy a próféta ír Jeruzsálemről.
Jobb hasonlatot keresve, a közelmúlt katasztrófát okozó eseményét idézem fel, hogy a próféta derűlátásából valamit megértsünk. A mostani árvíz úgy jött, mint annak idején a tatár vagy a török. Jött az áradat a patakok és folyók medrét elfoglalva, a gátakat áttörve, de ömlött az ár méteres magasságban, mindent magával sodorva a szántóföldeken keresztül, semmibe véve az utak mentén az árkokat, megkerülte a töltéseket és órák alatt romba döntötte az évszázada álló házak sorait. Félelmetes erővel, bénító félelmet okozva jött az áradat, megcsúfolva minden ellenállást.

Látom Felsőzsolca összeroskadt házait, és kezembe kerül ugyanazon héten egy kép, mely az 1838-as pesti árvízről és rombolásáról készült. Az akkori árvíz Terézváros házainak kétharmadát ledöntötte, a templomban is súlyos károkat okozott. A víz akkori szintjéről egy kis kőtábla ad emlékeztetőt, a terézvárosi templom főoltárának oldalán. Ezután jelent meg az első „építési rendszabás Pest városára nézve”. Két év múlva (1840) már 30 ezer lakosa van Terézvárosnak, mely városrész a magyar korona egyik legsűrűbben lakott területévé nőtte ki magát. Ha Terézváros mai élő képét az árvíz előtt vagy alatt egy próféta látomásban a nép elé vázolta volna, senki sem hitt volna neki.
A pusztulás, a pusztítás sokféle formát öltve fenyegeti az embert, a földet, a világot. Az élet még mindig győzött a pusztítás félelmetes erői fölött. Ez vigasztalás és biztatás ma is számunkra.

Gondolatok a szentleckéhez (Gal 6,14-18)

Még csak sejtem az okát, de máris irigylem Pál apostolt. Azt a tudatállapotot irigylem, ami átsugárzik három ma idézett mondatán. Ezt a három mondatot rajta kívül kevesen tudták megfogalmazni 2000 esztendő alatt is. Õelőtte senki nem fogalmazhatta meg ezt, de őutána is kevesen éltek olyan tudattal, amilyennel ő. Csak sejteni vagyunk képesek, ami szavai mögött az ő lelkében élt.

„Csak az új teremtmény” – ez a legnagyobb érték Pál értékrendjében. Ez számára olyan minősége az életnek, ami lenyűgözi őt, boldoggá teszi, és képessé teszi arra, hogy bármit feláldozzon érte. Ebben a tudatban meri kijelenteni – bizonyára sok kortársa megbotránkozására – hogy ehhez képest semmit sem ér a körülmetéltség és a körülmetéletlenség. Ez akkor úgy hangozhatott, mintha ma valaki keresztény felekezetekhez tartozó emberek körében azt mondaná, hogy semmit sem ér, hogy valaki meg van keresztelve vagy nincs, ha nem valóságos tapasztalat és tudatállapot számára, hogy ő „új teremtmény”.

Ez a tapasztalat és tudatállapot sugárzik át azokon a szavakon is, mellyel mintegy átöleli a keresztet. Átöleli Krisztus keresztjét, és azt mondja: „ezzel, csak ezzel dicsekszem, ez az enyém. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak.”
Szavait csak az érti, akinek számára tapasztalati tény, megélt és boldogító valóság és tudat: új teremtmény vagyok, újjászülettem, az élet, amit élek, örök és végtelen.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 10,1-12. 17-20)

Hány ember közül választotta ki azt a hetvenkettőt? Ma, 10 millió között találna-e hetvenkettőt? Hogyan él és hat a mai evangélium a mai világban?
Egy-két kísérlet választ adni a kérdésre:

„JOSEPH RATZINGER bíboros, a vatikáni Hittani Kongregáció prefektusa, a Pápai Bibliabizottság és a Nemzetközi Teológiai Bizottság elnöke meghívásra az elmúlt évben (2000) előadást tartott Párizsban, a Sorbonnon a következő címen: A KÉTSÉGBE VONT IGAZSÁG - A KERESZTÉNYSÉG VÁLSÁGA A HARMADIK ÉVEZRED KÜSZÖBÉN”

Az előadás így kezdődik: „A harmadik évezred küszöbén a kereszténység mély válságot él át, főként ott, ahol legelőször terjedt el: Európában. E válság a kereszténység igazságigényéből fakad”. A tanulmány hosszú, nagyon elvont, tehát nem prédikáció keretébe illő. Azért említem mégis, hogy ebben a háttérben mutassam be korunk egyik eredményes apostolát. Ebben a korban is van igény az evangéliumra, csak tudni kell lefordítani annak örök üzenetét a mai kor emberének nyelvére. Van egy másik oka is annak, hogy Carlo Carretto életét hozom elő példaként. Ez a másik ok abban áll, hogy mit lát maga előtt korunkban egy olyan hiteles keresztény, aki komoly magaslatról szemlélte az egyházat, a krisztusi eszmét.

Carlo Carretto 1950 körül az Olasz Katolikus Akció Ifjúsági Szervezetének egyik legismertebb vezetője volt. Ereje teljében, 44 évesen váratlanul leköszönt. Szinte nyomtalanul tűnt el. Csak kevesen tudták, hogy Afrikában él, belépett a Jézus Kis Testvérei közösségbe. Egy idő után megjelentek könyvei, százezres példányszámban és sok nyelvre lefordítva. Életútja nem átlagos, csak igen kevesek által követhető, de hiteles keresztény és korunk emberének nyelvén tud írni, beszélni. Ezt szeretném érzékeltetni a mai prédikációban.

18 éves korában lesz tudatos keresztény. Azelőtt is az volt, bizonyára gyermekkorában keresztelték meg, és már bizonyára meg is bérmálkozott, amikor az első misztikus élménye támadt. Egy kis faluban volt tanító, és részt vett egy nagyböjti beszédsorozaton. Halálosan unta a beszédeket, de azért végighallgatta azokat. Aztán meggyónt az öreg missziós pap előtt. Ekkor történt a lelkében valami, amiről így ír: „Attól a naptól kezdve tudtam, hogy keresztény vagyok. Életem teljesen megváltozott.”

23 éves kora körül házasodni készült. Egy orvos barátja arról beszélt neki, hogy milyen nagyszerű dolog civil foglalkozást űzni, és mégis elkötelezett kereszténynek lenni. Néhány nap múlva egy elhagyatott templom mellett visz el az útja. Betér a templomba. Ekkor belül megszólal egy hang: „Ne házasodj meg, ajánld föl nekem az életed!” Lemond a házasságról. Így kerül az Actio Catholica szervezethez. Gyűléseket tart, szervez, ír, utazik és fiatal barátaival nagy terveket sző. Az évek rohannak, és egyre gyakrabban azon kapja rajta magát, hogy egy harmadik megszólítást vár Istentől.

44 éves, amikor harmadszor is megszólal a hang. „Hagyj el mindent, jöjj velem a sivatagba. Most már nem tevékenységedet akarom, hanem imádat, szeretetedet”. 1954-et írnak ekkor. Csatlakozik Foucauld Kistestvéri Közösségéhez. E közösség életformájának lényege az elrejtett, imának szentelt belső élet és az élet egyszerűsége. Ebben a közösségben csend van és hit. Ez a csend átöleli, körbefogja az embert, behatol minden pórusába, belenyúl lelke kavargásába. E csöndben és a puszta magányában megért valamit. Sokáig azt hitte, hogy lázas tevékenység az ember feladata. Itt megérti, hogy a keresztre feszített Krisztus vállára nehezedik a világ terhe és nem az övére. Megérti Jézus ezen szavait: „Nálam nélkül semmit sem tehettek”. Amikor felfedezi a maga semmiségét, nagy teher szakad le szívéről. Elfogadja, hogy esendő, gőgös, gyenge, állhatatlan, lusta, hogy hajlik a képmutatásra, hogy minden bűn lehetősége megvan benne. Mindezek ellenére meg van győződve arról, hogy szereti őt az Isten. Amikor erre a lelkiállapotra tudatállpotra, felismerésre eljut valaki, akkor válik hiteles kereszténnyé. Amíg ide el nem jut valaki, addig a tevékenysége mögött szinte mindig vagy önzés, vagy hiúság vagy hatalomvágy van, nem tiszta szeretet.

Ezentúl már nem észérvekkel akar meggyőzni másokat. Ezt írja: „Nem tudok hinni annak az embernek, aki ezt mondja: Keresem Istent, de képtelen vagyok megtalálni. Próbáld meg - válaszolnám neki - hogy megszabadulva a gőg démonától mindent az igazság szellemében tégy. Megkülönböztetés nélkül, testvérként bánj minden emberrel, és meglátod, meglátod Õt! Mert amikor a Szeretetet éled, amikor az Igazság szerint cselekszel, amikor az Életet tiszteled: Istent éled és tiszteled, aki benned van. Mert Isten nem akkor jön el hozzád, amikor te már „megjavultál”; ő már eljött, öröktől fogva és mindig… Ne felejtsd el: Õ már jelen volt, csak te nem láttad Õt”.
Mindezt Carlo Carretto nem könyvekből tanulta, tapasztalatból tudta, és volt bátorsága teljesen őszintének maradni, mert tiszta volt a szíve. Ezért olvassák oly sokan gondolatait, ezért hatékony az ő evangélium-hirdetése a mai, a vallás számára válságos világban is.

Buzgán József