2010. június 13., évközi 11. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (2Sám 12,7-10.13)

Ebben az olvasmányban történelmi szempontból az az érdekes, hogyan kerül szembe vagy egymás mellé a királyság és a prófétaság karizmája. Melkizedek (vele találkoztunk Úrnapján az olvasmányban) egy személyben király és pap. Az ókori Keleten a családfő, a törzsfő vagy nagyobb közösség vezetője rendszerint áldozatot is bemutat, ami papi szerep. Ábrahám is mutat be áldozatot, de ő egyben próféta is, mert közvetítő nélkül van kapcsolatban Istennel. Izraelben Saulig teokrácia van, azaz Isten a legfőbb úr, ő irányítja végeredményben a népet, még ha ki is választ olyan személyeket, mint Mózes vagy később Illés. Mindketten papok és próféták. Mózes idejében is van már vezér, Józsue, de ő még inkább csak hadvezér. Lassan, szinte észrevétlenül válnak szét a hivatalok, a karizmák.

A mai olvasmányban már körvonalazódik a király és a próféta szerepe. Dávidot még a próféta, Sámuel keni fel, de Dávid királyi küldetése és hatalma nagyon megerősödik. Jóllehet ő (Dávid) is próféta, mégis jön valaki, „a próféta” (Náthán), aki az erkölcsi rend megőrzésére kap Istentől hatalmat, még a királyra is kiterjedő küldetést, hatalmat. Ezt a hatalmat örökli majd később a szervezett krisztusi közösség vezetője is.

A király fogalma és hivatala is, a papságé is, a prófétaságé is élő képződménye a történelemnek, mely folyamatosan változik a mai napig. A versengés e hivatalok vagy karizmák között folyamatos, és egyensúlyuk csak viszonylagos, mint a természetben minden élő szerveződés esetében. Bármilyen tehetséges, karizmatikus személyiség a király, szüksége van ellenőrre, túl a saját lelkiismeretén. Ez így természetes. De a másik két hivatali karizma sem képes egyensúlyban maradni külső ellenőr nélkül.

Gondolatok a szentleckéhez (Gal 2,16.19-21)

Ez a páli eszmefuttatás a maga korában volt igazán időszerű és világot formáló. Miért? Mert a törvény, mely természete szerint szellemi, egy idő után anyagi természetet ölt magára. A szellem természete szerint szabad. A törvény szelleme éltet, rendez és megtart. Amint a törvény elveszíti szellemi természetét, már nem éltet, hanem öl, halálba dermeszt és végül átad az enyészetnek. „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet” – mondja az Úr. (Jn 6,63) Pál apostol ugyanezt így fogalmazza meg: „Õ tett arra alkalmassá, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké. Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet. (2Kor 3,6)

Pál apostol a Jézus Krisztusba vetett hitet állítja szembe az anyagi természetűvé vált törvénnyel. Az ember azért igyekszik anyagi természetűvé tenni a szellemi természetű törvényt, hogy kezelni tudja, és tanrendszert tudjon belőle építeni. Azaz bálványt készít. A hit ezzel szembeállítva szellemi természetű, éltet, rendez és megtart. Csakhogy az ember a hittel is megkísérli azt, amit korábban tett a törvénnyel: anyagi természetűvé teszi, hogy kezelni tudja, és tanrendszert tudjon belőle építeni. Ha ez sikerül, ugyanaz történik a hittel, mint történt a törvénnyel.

Mi a megoldás? Pál apostol gyönyörűen megfogalmazza ezt a választ a mai szentleckében: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” Csakhogy az ember az élő Krisztust, aki lényege szerint szellemi természetű, szintén sikerrel képes anyagi természetűvé tenni. A történészek és a jogászok, de a teológusok is nagy mesterek ebben. Ha nem él valakiben Krisztus szelleme, akkor tudhat róla, de ez a tudása nem élteti őt, és tudását hiába adja át, az átadott tudás betű marad, mint a törvény betűje vagy a hitvallás betűi.

Gondolatok az evangéliumhoz

Tekintsük úgy ezt a mai evangéliumi történetet, mint egy tükröt, melyben magunkat keressük a történetben. Ennek a tükörnek a természete hasonló egy festményhez, mely valamiért felhívja magára a figyelmet annyira, hogy mindenki megáll előtte, és nézi-nézi, önfeledten. Miért olyan érdekes ez a kép? Mert valahol rajta vagyok, sőt szinte minden személy a képen én vagyok más és más jelmezben. Annyira rajta vagyok a képen, hogy ráadásul én vagyok a festő is. Azaz, a kép a fejemben él. Vegyük sorra a történet szereplőit!

Én vagyok a farizeus. Én vagyok a vallásos ember, az erkölcs őre és megtestesítője. Abban a tudatban élek, hogy életformám, gondolkodásom tetszik az Istennek, és mindenkinek úgy kellene élnie, gondolkodnia, mint ahogy ezt én teszem. Egészen biztos vagyok abban, hogy én tudom, mi tetszik Istennek. Majdnem tökéletesnek tartom magam, bár álszerénységből bevallom, hogy gyarló ember vagyok, jóllehet csak az emberek szemében. Ugyanis minden gyarlóságomra tudok felhozni mentséget.

Egyszerre csak feltűnik egy ember, akiről sokan beszélnek, mert lebilincselően tud szólni Istenről, sőt csodákat művel. Ugyanakkor saját megítélésem szerint gyanú fér magatartásához. Bűnös emberekkel barátkozik. Sok barátja van, férfiak és nők, de mind nagyon egyszerű, mindennapi emberek, sőt többen kísérői és rajongói közül nyilvánvalóan bűnös emberek. Mindezek arra ösztönöznek, hogy saját magam győződjek meg arról, hogy a Názáreti Jézus valóban próféta, valóban szent ember-e, vagy csak valami szemfényvesztő álpróféta. Meghívom ezért egy vacsorára, figyelem őt, kérdéseket teszek majd fel neki.

Én vagyok a bűnös nő a faluban. A szívem tiszta, bár szegény vagyok, nagyon szegény, kiszolgáltatott. Az emberek nem becsülnek semmire, elfordulnak tőlem, ha találkoznak velem. Én tudom, hogy egy cseppet sem különbek nálam, mert látom a szemüket, a szemükön keresztül a szívüket. Nem tiszta a szívük, ezt ők is tudják, én is tudom. Régóta keresek egy őszinte, egyenes embert. Hallok én is a Názáreti Jézusról, mindenfélét. Nem tudom mi igaz mindabból, amit róla mondanak, de szeretnék vele találkozni. Mert szerintem szent ember a Názáreti Jézus. A tisztaszívű ember ezt a jelekből látja, tudja. Szeretnék vele találkozni. Számomra ez nagyon nehéz. Meg sem tudom közelíteni. Várom a kedvező alkalmat, és lesz, ami lesz, kiöntöm neki a szívemet. Tudom, hogy szent ember, ezért nem fog elzavarni és nem fog rendőrért kiáltani. Meghallom, hogy annak a gazdag és előkelő embernek a házában fog vacsorázni, ahol én is szolgálok. Felkészülök, a találkozásra. Sikerül a tervem. Felzaklat a találkozás, és ömlenek a könnyeim, hajammal törlöm lábait, és megengedi, hogy a magammal vitt olajjal is megkenjem lábait. És ő nem küld el, nem húzza el lábait. Tudom, bár nem szól egy szót sem arről, hogy mindent tud rólam, tudom, hogy látja a szívemet. Legszívesebben szolgálnám őt, kísérném őt, talán meg is engedi majd ezt.

Én vagyok a történetben Jézus. Nem olyan nehéz beleélni ebbe a szerepbe magamat, mint amilyennek előzetesen látszik. Csak annyi kell hozzá, hogy őszinte legyek magamhoz, ismerjem magam elfogulatlanul. Ha ez együtt van, embertársaimat is ismerem. Ezért tudok olvasni az emberek gondolataiban, látom a szívüket.

Látom a bűnösnek tartott asszonyt, aki életében először találkozott olyan emberrel, amilyennek minden embernek lennie kellene. Látom az asszony szívét, akinek először sikerült megszabadulni attól a nyomasztó érzéstől, amit az emberek előítélete rakott a lelkére. Az asszonyhoz nem kell hosszan szólnom, ő mindent tud, amit tudnia kell. Tudja, hogy szereti őt az Isten, akkor is, ha minden ember megveti őt. Az asszonynak ez a tudás elegendő ahhoz, hogy boldog legyen. Csak annyit mondok neki: „Isten szeret téged, menj békével!”

Látom a farizeus lesütött szemeit, lehajtott fejét, zavart szívét, és segítek neki kibogozni azt csomót, ami a lelkében keletkezett. Õ is arra vár, hogy azt mondja neki Isten, hogy szeretlek téged, de őszinteségének hiányában nem képes ezt meghallani, felfogni. Gőgös, tele van előítéletekkel. Az alázat szelleme hiányzik belőle. Nem magyarázok neki semmit. Nem kezdek vele vitát. Csak kérdezek tőle egy egyszerű kérdést, amire tudja a választ. Aztán megköszönöm a vacsorát, elköszönök tőle.

Õ pedig nem felejti el a találkozást, és elérkezik majd számára a nap, amikor annyit tehet értem, hogy tisztességesen eltemettet.

Buzgán József