2010. június 20., évközi 12. vasárnap

Olvasmány Zakariás próféta könyvéből (Zak 12,10-11;13,1)

Dávid házára és Jeruzsálem lakóira kiárasztom a jóindulat és az imádság lelkét. Arra emelik majd tekintetüket, akit átszúrtak; gyászolják, mint az egyszülött fiút szokás, megsiratják, mint az elsőszülöttet. Azon a napon olyan nagy gyász lesz Jeruzsálemben, mint Hadad-Rimmon gyásza Megiddó mezején. Azon a napon forrás fakad Dávid háza és Jeruzsálem lakói számára, hogy megtisztuljanak a bűntől és a tisztátalanságtól.

Gondolatok az olvasmányhoz

Zakariás próféta fél évezreddel Krisztus születése előtt élt és mondta el próféciáit. Jól tanulmányozható könyvében, próféciáiban az eljövendő messiásról alkotott kép változása, alakulása. Könyvének első részében még úgy látja a messiást, mint királyt. A ma olvasott részlet a könyv jól elkülöníthető második részében található, és itt is a messiás koráról mondja el látomását, de másként, mint az első részben.

A messiásról szóló látomásokat, jövendöléseket hasonlíthatjuk egy gondolkodó ember életcél-kereséséhez. Ha egy ember fiatal és erős, életcélját másképp látja és fogalmazza meg, mint amikor kegyetlenül nehéz helyzetbe kerül, fogytán az ereje és fel kell adnia korábbi terveit, azt a célt, amit maga elé tűzött. Ilyen helyzetben sem maradhat remény nélkül. A lélek jelez, és azt sugallja: minden rosszban lehet valami, ami előkészít egy nem is remélt nagy jót.

A próféta egy nép, egy nemzet tudatának tükröződése, megjelenítője. Két és félezer év távlatából nehéz lenne kinyomozni a történelmi körülményeket, melyek között a próféta a messiási kort látja lelki szemeivel. Következtetni lehet mégis az ismeretlen, de az elnyomatásnak ismert történelmi helyzetre, amikor így látja a messiási kort: „kiárasztom a jóindulat és az imádság lelkét”. Majd következik a titokzatos vértanú, „akit átszúrtak”, „akit úgy gyászolnak, mint az elsőszülött és egyszülött fiút”. Mérhetetlen a gyász, és mégis ezen a napon fakad a szebb jövőt éltető forrás. Ez a forrás erkölcsi erőt hordoz, mely megtisztít a bűntől, a tisztátalanságtól. Ez a prófécia annyira igaz, hogy bárhol és bármikor alkalmazható. Ma is: nemzeti megújulás csak erkölcsi megtisztulás révén következhet be.

Szentlecke Szent Pál apostolnak a Galatákhoz írt leveléből (Gal 3,26-29)

Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban. Ha azonban Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret szerint örökösök.

Gondolatok a szentleckéhez

Fantasztikus tömörséggel fogalmazza meg az új ember ideológiai hátterét Pál apostol. Mi a megkereszteltség gyümölcse? Félelmetes kimondani, mert Jézust is azért küldték a keresztfára, mivel Istent atyjának nevezte, magát tehát Isten fiának. Pál pedig pontosan ezt mondja a megkereszteltekre: „Isten fiai vagytok!” De ez nem lehet a katekizmusból betanult válasz egy kérdésre, ennek a tudatállapot változásnak be kell következnie. Ha bekövetkezik, az a keresztség. Ennek a tudatállapot-változásnak másik neve a hit. Hit Krisztusnak, Krisztusban. De ez a hit sem a betanult hitvallás elmondása, hanem Krisztus felöltése, Krisztus szellemének befogadása, Krisztus követése. Ahol ez megtörténik, az a keresztség. Ha pedig megtörténik, hogy két ember magára ölti Krisztust, az ő szelleme vezérli gondolatait, irányítja életét, ott eltűnik a két embert egyébként megkülönböztető hovatartozás: nemzetiség, társadalmi helyzet, nemi hovatartozás. Mindezekhez még kapcsol egy megjegyzést, levon egy következtetést: bárki legyen, ha az illető Krisztusé, akkor minden ígéret neki szól, amit Ábrahám Istentől kapott. Ez a tudatállapot-változás következett be a történelem során ott, ahol a Krisztusba vetett hit élt, és nem csak aludt, mint elmélet.

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 9,18-24)

Amikor egyszer egyedül imádkozott, csak tanítványai voltak ott vele, megkérdezte tőlük: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van aki Illésnek, mások szerint a régi próféták közül támadt fel valaki.” Most hozzájuk fordult: „Hát ti?” Péter válaszolt: „Az Isten Fölkentje vagy.” Rájuk parancsolt, hogy ezt ne mondják el senkinek. „Mert – mondta – az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, főpapok és írástudók nem ismerik el, megölik, de harmadnap feltámad.” Amikor az egész néphez szólt, ezt mondta: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.”

Gondolatok az evangéliumhoz

Az a keresztség, amelyről a szentleckében Pál apostol ír, az a „Krisztus felöltése", amit képszerűen állít elénk, nem egy húszperces szertartás. Még csak nem is az a fontos, hogy bizonyos szavak kíséretében vizet öntenek valakinek a fejére vagy alámerítik. Krisztusénak lenni nem ilyen egyszerű. Erről szól a mai evangélium. Krisztusinak lenni, Krisztusénak lenni azzal kezdődik, hogy tudom, ki az a Krisztus. Tudni, hogy ki az a Krisztus, nem elég kortársának lenni, nem elég találkozni vele, nem elég enni a kenyérből, amit csodás módon megszaporított, nem elég hallgatni szavait. Az Úr Krisztus tudja, hogy mindez nem elég az ébredéshez, amit ő akar elérni az embernél. Mivel ezt tudja, azért kérdezi meg: „Kinek tartanak engem az emberek?” A tanítványok válasza roppant érdekes. Pontosabban az roppant érdekes, hogy miért tartják őt egy korábban élt más személynek. Erre most nem térek ki. Arra sem térek ki, de két példa erejéig visszatérek, hogy miért lényeges részemről, hogy kinek tartom én Jézus Krisztust.

Arra hívom fel a figyelmet, amit a mai evangélium így vezet be: „amikor az egész néphez szólt, ezt mondta.” Mit mondott? Tessék nagyon figyelni! Itt és ma, éppen nekem és neked mondja Krisztus: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.”

Bontsuk fel és alakítsuk át drámai jelenetté ezt a két mondatot! 
– Jézus megkérdez: „Ki akar engem követni?” Sokan nyújtják a kezüket, és mondják versengve: én is, én is. Sokan akarják követni Jézust, mert híres ember. Sokan akarják követni, mert szeretik hallgatni, ahogy beszél. Sokan akarják követni, mert csodákat tud művelni. Sokan akarják követni, mert menni akarnak valahová, és amerre sokan mennek, az úgy sodorja az embert.
– „Jó”, mondja Jézus. „Aki követni akar, tagadja meg magát!” Most sokan megtorpannak. 
– „Mit jelent az, hogy tagadjam meg magam?” – kérdezi mindenki, természetesen. 
– „Mondjál le arról, amid van!” – folytatja Jézus. 
– „Mindenről?” – kérdezi mindenki, aki a kezét nyújtotta.
– „Mindenről!” – válaszol Jézus határozottan. Aztán hozzáteszi, hogy „ezt jól fontoljátok meg. Ha jól megfontoltátok, amihez idő kell, akkor induljatok el utánam. Mit gondoltok, mi áll ennek az útnak a végén?” 
– „Nem tudjuk! – hangzik a válasz.
– „Egy fából ácsolt kereszt, s rajta átszegezve, felfeszítve az emberfia.”
– „És nincs tovább?” – kérdezi mindenki megborzadva.
– „Mit gondoltok? Volna ennek értelme? Nem, de tudom, hogy ti csak a születés és a halál között látjátok az életet. Az élet nem csak több, hanem más. Az élet örök. Erre akarom felnyitni a szemeteket. De hogy felnyíljon, ahhoz követnetek kell az úton, a keresztúton, hogy átmenjetek a halál kapuján az örök életre.
– „Értitek? – kérdezi Jézus. Nincs hangos válasz, csak félénk, bizonytalan suttogás: 
– „Nem értjük!” 
– „Ki akar mégis követni?” – hangzik a kérdés újra. És néhányan elindulnak, álmatagon.

Befejezésül két személyt idézek, akik mégis elindultak:

Gwendoline Jarzyk filozófus, újságíró

Megmondani, hogy kicsoda Krisztus, nemde annyi, mint belépni egy kalandba? Mert Krisztus „kaland" azok számára, akik találkoznak Vele, vagy inkább: akik hagyják, hogy Krisztus találkozzék velük…
Megmondani, hogy kicsoda Krisztus, valójában nemde annyit jelent, hogy előbb hagyom, hadd érjen el hozzám titokzatos hívása: igyam ki azt a kelyhet, amelyet ő kiivott, hogy magam járjam be a távolságot az elmélkedés mélységeiben, ahol Krisztus útként kínálkozik? Így az egész valóság felfordul: ez a jelentés megfordítása. Krisztus kérdez engem: „Ki tudod-e inni a kelyhet?" (Mk 10,38)

Geneviéve Simpson könyvtárosnő arra a kérdésre válaszol, ki számára Krisztus:

Az akire rábízom magam és akire rábízok mindent, amit a szívemen viselek.

Buzgán József