2010. június 6. Úrnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Ter 14,18-20)

Régi szép idők! Egy emberben jól megfért az egyház és az állam. Melkizedek a politeista világban nem valamelyik Istennek a papja, hanem „az Isten papja”. Ugyanez a személy, ugyanakkor a fölséges Isten által kiválasztott és felkent király. Felkent pap és felkent király. Egyszerre lett király és pap? Ki tudja? De az biztos, hogy „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak.” (Jak 1,17) Az is igaz: „Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte.” (Róm 13,1)

Vallom, hogy egy nemzetnek van nemzettudata, ha mentálisan egészséges egy nemzet. Miért következik be tudathasadás egy nemzet tudatában? Hiszen a fentiekből következik, hogy a király is, a pap is Isten és a nemzet, a nép, az ország szolgája. Miért fordulhat szembe a pap (egyház) a királlyal (az állammal)? Miért él az a tudat az emberekben, hogy az állam profán, az egyház pedig szent?

Poláris a világ, kétségtelen. Talán ennek tükre az az ellentét, látszólagos szembenállás, ami állam és egyház között van. Ha majd eljön a földi „Kánaán”, bizonyára úgy lesz, mint Melkizedek korában: két keze volt Melkizedeknek, az egyik a királyé, a másik a papé, összetette kezeit, és így imádkozott a magasságbeli Istenhez.

Az se kerülje el figyelmünket, hogy Melkizedek Sálem királya volt, és ennek jelentése: béke.

Gondolatok a szentleckéhez (1Kor 11,23-26)

Még tudni is jó volna, mit takar Pál apostolnak ez a kijelentése az utolsó vacsorára, a szentmisére, az Eucharisztiára, az Oltáriszentségre vonatkozóan: „én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek”. Miért volna jó ezt tudni? Mert többet értenénk az „áldozat” szerepéből a világ, az emberiség életében. A misztériumnak milyen fönséges és mégis felfogható gazdagsága van csak ebben az egyetlen mondatban, melyet az Úr Krisztus fogalmaz meg: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek.” Ha önmagukban elemezzük ezeket a szavakat, azok mindegyike külön is misztérium.

„Vegyétek!” – Õ, aki mondja, gazdag. Õ tudja mit tesz. Õ tudja, hogy én szegény vagyok. Õ figyelemre méltat engem. Õ méltat engem arra, hogy gazdagságában részesítsen. Õ tudja, hogy képes vagyok általa gazdagodni. Õ tudja, hogy mi összetartozunk, és együtt őhozzá tartozhatunk.

„egyétek!” Õ tudja, hogy az étkezés általában könnyen megy a természetben, de azt is tudja, hogy mélységes misztérium az étkezés. Õ tudja, hogy amit megeszünk, azzal eggyé leszünk. Õ tudja, hogy az étkezés által építkezünk. Õ tudja, hogy az étkezés által látszólag csak testünket építjük, holott ezáltal jut el az anyagi lét egy magasabb létrendbe. Õ tudja, hogy a mi emberi létünk Õáltala jut el egy magasabb létrendbe. Ezért adja magát eledelként nekünk.

„ez az én testem” Õ tudja, hogy kenyér van a kezében, amikor azt mondja: „ez az én testem”. Azt is tudja, hogy az a kéz az ő teste, amellyel a kenyeret nyújtja. Ebből következően azt is tudja, hogy mi képesek vagyunk felfogni, hogy van valamiféle azonosság a kenyér és az ő emberi teste között.
„értetek” Õ tudja, hogy kenyeret mi találunk majd holnap is és évezredek multán is. Õ azt is tudja, hogy Õ azt a testet, melyet azonosít a kenyérrel, holnap áldozatul adja. Értünk adja áldozatul. Az áldozatban Õ úgy lesz (van) jelen, hogy átéli a kínokat, a szenvedésnek azt a mélységét, mely elviszi a testet, az emberi testet, ezt az önmagában is mélységes misztériumot a halál mélységes misztériumáig, és a halál mélységes misztériumán keresztül a feltámadás magasságos misztériumáig, az új élet fönséges misztériumáig. Teszi mindezt azért, hogy nekünk is részünk legyen ebben az új életben.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 9,11-b-17)

Pedagógia van a kenyérszaporításban. Ebből a pedagógiából az emberek általában az első szintig jutnak el. Az első szint az, hogy ha éhes vagyok, nem feltétlenül pénz vagy munka kell ahhoz, hogy jóllakjam. Elég hozzá egy csoda. És a legtöbb ember megreked ezen a szinten, a csodára való rácsodálkozás szintjén. Pedig van egy következő szint: megértek valamit az élet és az étkezés összefüggéséből. Majd megértheti az ember azt is, hogy mi a testi élet Istentől kapott csodája. De oda is eljuthat az ember, hogy megérti az összefüggést a Krisztus által nyújtott kenyér és az örök élet között. Erről beszélt Kafarnaumban, amiről János evangéliumában olvashatunk, a hatodik fejezetben.

A továbbiakban magáról az ünnepről, Úrnapjáról elmélkedjünk, annak történetét tartva szemünk előtt.

Az ünnep története

A XII. században, tehát évszázadokkal a hitújítás kora előtt, messze földön elterjedt Bérengar Tours-i kanonok (†1088) hiányos felfogása az Eucharisztiáról. Bérengár puszta jelképnek tartotta a kenyeret és bort, melyekről az utolsó vacsorán szólott Jézus úgy, ahogy ma is idézzük a szentmisékben. Bár többszöri figyelmeztetésre többször letette az igaz hitvallást, de ezt minden alkalommal vissza is vonta.

Ebben a légkörben nagy jelentősége volt annak a magán-kinyilatkoztatásnak, amelyben Szent Julianna ágostonrendi szerzetesnővér részesült. Ennek a magán-kinyilatkoztatásnak a lényege az, hogy a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön külön ünnepe legyen Krisztus Testének és Vérének. Õ ezt 21 éven át titkolva, végül közölte lelkiatyjával. Még további 37 év telt el, és így 1246-ban ünnepelték meg először Úrnapját Lüttich városában.

Abban a korban keletkezik ez az ünnep, amikor:
- a Krisztus által nyújtott kenyeret és bort a legnagyobb tisztelettel veszik körül
- amikor a szentostya anyagának elkészítése is ünnepségszámba megy
- amikor zsoltárok zengedezése közben gyúrják tésztává a legfinomabb lisztet
- amikor királynék és nemesasszonyok kitüntetésnek veszik, ha egy jeles ünnep alkalmával segédkezhetnek a szentostya kenyerének készítésében - amikor Szent Vencel példájára sokan maguk szántotta földbe, maguk vetnek, aratnak, csépelnek, őrölnek búzát, melyből a szentostya tésztája készül.

Julianna, a szerzetesnő, akinek látomásai voltak, először egyházmegyéje püspökétől kérte az ünnep bevezetését. Ennek a lüttichi püspöknek volt ebben az időben archidiákonusa a későbbi IV. Orbán pápa, aki 1264-ben elrendelte az egész Egyházra kötelezően ezt az ünnepet. A legenda szerint, az ünnep liturgiájának összeállítására felkért Aquinói Szt. Tamásnak olyan jól sikerült a munkája, hogy Orvietóban a feszület előtt imádkozva ezt hallotta a keresztről letekintő Krisztustól: "Jól írtál rólam, Tamás!"

Az ünnephez később kapcsolódott a körmenet is. Először csak kehelyben viszik az Oltáriszentséget, később már szentségtartót készítenek különleges díszítésekkel. A barokk korban erősödött meg a körmenetek hagyománya, amely mind a mai napig megmaradt.

Az Oltáriszentséget rendszerint a miséző pap vagy püspök vitte díszes baldachin alatt. Az utcák díszítése is az ünnepléshez tartozott. Szebbnél szebb virágszőnyegeket készítettek, és négy oltárnál álltak meg útközben, ahol egy-egy evangéliumi részletet olvasott fel a pap, majd áldást adott; utána folytatódott a körmenet. Ennek rendjét a ma is érvényben lévő Rituale (Praeorator) tartalmazza.

Buzgán József