2010. május 16., Urunk mennybemenetele

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 1,1- 11)

Nagyon hálás vagyok az Apostolok Cselekedetei című könyv szerzőjének, többek között azért, mert tudja és tudatosítja a Szentlélek szerepét az Egyházban. Itt is, az imént idézett részletben fontosnak tartja, hogy megjegyezze: „Jézus… útbaigazítást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak.” Valaki úgy is nevezte ezt a könyvet, az Apostolok Cselekedeteit, hogy „A Szentlélek evangéliuma”. Így lesz érthető, hogy Júdás is bekerül a társaságba. A Szentlélek előre megrendezi a Názáreti Jézus mennybemenetelét. Ha csak földi dráma volna Jézus élete, akkor a mennybemenetel után az következne, hogy VÉGE. Ez a dráma úgy fejeződik be, hogy: „Egy kis idő és visszajövök hozzátok!” De ezt a véget a drámának meg kell előznie nemcsak Jézus születésének, harminc éven keresztüli csendes előkészületének, nemcsak a hároméves úgynevezett nyilvános szereplésnek, hanem a Getszemáni kertben, a Golgotán történteknek is, majd az üres sír jó hírének is. A Getszemáni kertben pedig fontos szerepe volt Júdásnak. A Szentlélek, bármilyen nehezen értelmezhető, de Júdást is kiválasztotta és szerepet adott neki. Nagyon fontos szerepet kapott Júdás, mert a golgotai áldozat felmérhetetlenül kiemelkedő esemény Jézus küldetésében. Ezért rendelkezett az utolsó vacsorán úgy, hogy tanítványai mindenhol és minden időben megjelenítsék ezt az áldozatot. Ma ezt úgy nevezzük, hogy szentmise. Ott, a szentmiseáldozatban köztünk maradt, aki fölment a mennybe, és aki visszatér hozzánk. Ezt csak az érti, aki fölül tud emelkedni az idő és tér dimenzióin.

Majd újra felhívja a figyelmet az Apostolok Cselekedeteinek szerzője arra az időn és téren túli szerepcserére, amit így fejez ki: „Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni”. Majd azt mondja, „megkapjátok a Szentlélek erejét”. Mire szolgál majd ez az erő? Arra, hogy aki megkapja, tanú legyen „a föld végső határáig” és hozzátehetjük: „az idők végéig”. Ez a jelen, a tanúságtétel ideje. Nekünk szól, akik megkaptuk a Szentlélek erejét, hogy: „Mit álltok itt égre emelt tekintettel?” Mit tegyünk? Menjünk, tegyünk tanúságot a Szentlélek erejével.

Gondolatok a szentleckéhez (Ef 1,17-23)

Csodálom Pál apostolban Isten erejét, bölcsességét és szépségét. Ebben a fent idézett néhány mondatban Isten szépsége ragyog fel. Mert akinek van füle a hallásra, az érzékeli, hogy ez a néhány sor himnusz magasztos költemény Isten dicsőségéről, mely megnyilvánult a Názáreti Jézusban, és ígéretként bennünk, akik Krisztushoz tartozunk. Nem ismétlem, hanem azt ajánlom, hogy vegye elő a Szentírást az, aki lelki gyönyörűségben akar részesülni, és csendben, bezárkózva szobájába, olvassa újra lassan Pál apostol fent idézett szavait. Vegye úgy, hogy személy szerint neki mondja az apostol, amit leírt. A Szentlélek ereje életre fogja kelteni lelkében a holt betűket, és szemlélheti Isten dicsőségét Krisztusban, akihez tartozik, mint tagja, élő sejtje annak a „testnek”, melynek feje Krisztus.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 24,46-53)

„Olyan légy, mint a madár, mely vidáman dalol a törékeny ágon, és ha reccsen az ág, tovább dalol, mert tudja: szárnya van” (Victor Hugo)

Az ember, amíg nem tudja, hogy a halál után egy másik élet kezdődik, hogy a halállal az ember kikerül a tér és idő dimenzióiból, és a feltámadt élet már új dimenzióban bontakozik, addig olyan helyzetben van, mintha hosszú zsinórral bár, de az ághoz lenne kötve. Ha reccsen az ág, magával ránt a mélybe. Ez a mélység a testi halál. Nagyon tetszik Victor Hugo hasonlata, és mert úgy hiszek a halál utáni életben, mint a halál előttiben, ezért dalolva röppenek fel, mert az ág reccsenése, a testi halál csak érzékcsalódás. Irigyelném a madarakat, ha nem tudnék őket messze felülmúlva, lélekben szárnyalni. Ilyen dalolva repülésnek, a föld fölötti lebegésnek látom Krisztus mennybemenetelét, de a sajátomat is. A pacsirtát azért szeretem, mert erre emlékeztet.

Természetesen szavakban is ki lehet fejezni az emberben is megjelenő élet időn túli dimenzióját. Joseph Ratzinger, még mielőtt a pápai széket elfoglalta, így fogalmazott: A mennybemenetel a felfelé végtelen „távolságba” önmagán túlmutató emberi egzisztencia másik végpontja felé mutat.

Mindezek után mondhatjuk, hogy Urunk mennybemenetelének ünnepe, mint minden keresztény ünnep, nem pusztán emlékezés, emlékeztetés, hanem előremutatás, tudatformálás. Ezen az ünnepen arra kell felnyílnia a szemünknek, azt kell megértenünk, tudatossá tennünk, hogy van olyan halál, mely az újjászületés feltétele magasabb létrendben, de van olyan halál is, mely pusztulás, visszaesés, salakká válás. Tehát kétféle halál van, és nemcsak a élet emberi szintjén, hanem minden létszinten. Ha ezt megértette az ember, akkor megvilágosodik, akkor nemcsak mer áldozattá válni, hanem élete értelmének tartja majd az áldozattá válást. Ha nem érti, akkor szükségképpen önmaga földies lényét tartja célnak, mindent magába és maga köré akar gyűjteni. Mindent meg akar enni, és mindent meg akar venni. Közben egyre nő a félelme, mert csupa halálra szánt dolgot gyűjt magába és maga köré, és lassan nem lesz több, mint amit megevett és megszerzett, és az mind salak. Ha megértette az áldozat titkát, akkor látszólag eltékozolja magát, hogy mindent átmentsen a halál karmaiból az örökkévalóságba.

Mindez megtalálható a Bibliában, és minden szent iratban, de a történelemnek is legfőbb, bár elrejtett tanítása.

Nézzük először a Bibliában ennek a titoknak a jelenlétét. Induljunk ki az Apostolok Cselekedeteinek ma felolvasott tanításából. Meghagyta tanítványainak, (a halálból feltámadt Krisztus!) hogy várjanak a Szentlélekre. Nem azt mondja, hogy látjátok, íme élek, és időről időre megjelenek majd, hogy higgyetek. Hanem azt mondja (korábban) „jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, nem jön el hozzátok a Szentlélek." Mit jelent ez?

Krisztus csodákat tudott tenni, úgy tanított, mint akinek hatalma van. De látta, hogy tanítványait nem elég tanítani, nem elég szemük láttára csodákat művelni. Tanítványainak belülről kell átalakulnia. Hogyan történhet ez? Nem az észnek szóló elméletet, hanem a lelkét kell átadni a tanítványoknak. Hogyan? Ehhez neki, a láthatónak el kell távoznia, de tudatnia kell, hogy láthatatlanul jelen van. Erről szól a mai evangélium. „Az Úr velük volt…" Megígérte: „Én veletek maradok mindennap a világ végéig." A tanítványok biztonságban érezték magukat, tele voltak reménnyel, amíg Krisztus velük volt testben. Amikor meghalt, csalódottak voltak, reményüket vesztették, féltek, üresek voltak. Amikor feltámadása után megjelenik nekik, összezavarodtak. Várták, hogy újra megjelenjen, hogy mindig velük legyen, és már ne menjen el. És eleinte nem észlelték, hogy velük van, hogy nem ment el, csak nem testi szemekkel látható. De jelen van. Időre van szükségük, keresniük kell, tapogatózniuk kell, belülről ki kell üresedniük, hogy helyet kapjon bennük a Szentlélek, a láthatatlanul jelen lévő Krisztus, Isten.

Helyzetünk ugyanaz, mint az apostoloké, a Krisztust testben látó tanítványoké. Belső átalakulásra van szükségünk, hogy tudatára ébredjünk: velünk az Úr. Ez a tudatébredés a Szentlélekkel való keresztség. Ennek a tudatébredésnek következménye, a Szentlélek ajándéka az, amiről a mai evangélium szól, arról, hogy mire képesíti a Krisztusban hívőket a hit, vagyis ez a tudat, hogy velem van az Úr, és nevében mindent megtehetek, mert az Õ lelke lakik bennem.

De maradjunk témánknál, ott, hogy kétféle halál van. Mindkettő átmenet. Az egyik visszahullás a porba, a sárba, a káoszba. Ebben az értelemben beszélünk „halálos bűnről”. A másik halál felemelkedés az emberinél magasabb rendű létbe. Ez is halál, de ez megváltó halál. Ennek másik neve az áldozat.

„Ha az áldozat nem lenne, az isteni lét az ember számára le lenne zárva. Az áldozat pedig nem egyéb, mint a külön, egyéni, magányos emberi Én levetése. Amikor az ember egyéni Énje megsemmisül, az áldozat percében, az út az isteni létbe szabaddá válik. Amikor pedig a többi emberrel a magasabb létben találkozik, kilép a szenvedésből. Az áldozat ad és teremt mindent. A lét titka az áldozatban rejlik.” (Hamvas Béla)

Jézus ugyanezt mondja más szavakkal, képet használva: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre." (Jn 12.24-25) A nyolc boldogság, sőt, az egész hegyi beszéd erről szól.

Sokáig nagy rejtély volt számomra a történelemnek az a ténye, hogy fejlett kultúrák elpusztulnak. Amikor az áldozat mibenlétét megértettem, akkor oldódott meg számomra ez a rejtély. Az egyéni életnek is az áldozatban van a titka és értelme. Nagy elmék, mint Petőfi, világosan látták ezt, és meg is énekelték: „Ott essem el én, a harc mezején…”

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)