2010. május 23., pünkösdvasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 2,1-11)

Két gondolat foglalkoztat, melyet ez az olvasmány ébresztett. Az egyik az, hogy miért csak a kezdet kezdetén volt fizikailag is érzékelhető a Szentlélek kiáradása az emberekre? A heves szél zúgása, a tüzes lángnyelvek, a nyelvi különbségek eltűnése nem hallucináció volt, hanem fizikailag is érzékelhető rendkívüli esemény. Ha nem így lett volna, akkor nincs a nagy megdöbbenés az emberekben, akik szemtanúi és fültanúi a rendkívüli eseménynek. Nem ismétlődött meg ugyanez a történés más alkalommal, de valami mégis ismétlődött. Erről tanúskodik Péter apostol, aki később a következőket mondja: „Alighogy beszélni kezdtem, leszállt rájuk a Szentlélek, éppen úgy, ahogy miránk a kezdet kezdetén.” (ApCsel 11,15). E kijelentés magában foglalja, hogy nem csak spirituális módon volt érzékelhető a Szentlélek úgynevezett „leszállása”. Az is több mint érdekes, hogy Jézusra megkeresztelkedésekor „a Szentlélek galamb alakjában leszállt. Szózat is hallatszott az égből”. Érdekes, hogy a Martirologium gyakran jelenti ki: „és a lélek galamb képében hagyta el”. De azt is kihallani Péter apostol mondatából, hogy a Lélek nem folyamatosan jelzi jelenlétét azokban, akikre „leszállt”. Ebből a mondatrészből vélek erre következtetni: „ahogy miránk a kezdet kezdetén”. Meggyőződésem, hogy a Lélek ma is „leszáll” és sokféle módon tesz képessé embereket arra, hogy valamilyen formában hozzájáruljanak a közösség építéséhez vagy a közösség valamely tagjának testi vagy lelki gyógyulásához, épüléséhez. De ma a Lélek jelenléte majdnem kizárólag spirituális módon érzékelhető.

A másik gondolat a ma idézett utolsó mondatnak ehhez a részéhez kapcsolódik: „a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit”. Isten nagy tetteiről nagyon sokan és nagyon sokat beszélnek, de a hallgatóknak gyakran úgy tűnik, hogy minden szót értenek, és magát a beszédet mégsem értik. Aki ma (és nem csak ma) Istenről szeretne hallani, ritkán részesül abban az élményben, amit a jeruzsálemi zarándokok megfogalmaztak azon a bizonyos ünnepen: „a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit”. Ezt a gondot az egyik nagy francia teológus így fogalmazta meg: „Az isten-kérdés kommunikációs kérdés.”

Gondolatok a szentleckéhez (1Kor 12,3b-7.12-13)

Pontosan a „kommunikációs kérdés” gondolatával kezdődik a mai szentlecke is. „Azt sem mondhatja senki: 'Jézus az Úr', csak a Szentlélek által.” Dehogynem! Válaszolhatnánk joggal, hiszen hangos a világ az énekektől, az imáktól, melyek mind ezt zengik: „Jézus az Úr”. Aki beszédre képes, ki tudja mondani: „Jézus az Úr”, egy papagáj is megtanítható erre, és mégis üresen csengenek a szavak: „Jézus az Úr”. Hogyan értelmezzük akkor Pál apostol idézett mondatát: „azt sem mondhatja senki….”? Jézusról lehet olvasni az evangéliumokból vagy más könyvekből. Jézusról lehet hallani történelemórán vagy hittanórán, ateista propagandában vagy templomi prédikációban, de megismerni csak a Szentlélek által lehet. Ez az ismeret annyira különbözik az intellektuális úton megszerzett ismerettől, mint egy festett virág az élő virágtól, hogy szép hasonlatot használjak. Honnan tudom, hogy ismeretem az Úr Jézusról intellektuális úton vagy a Szentlélek által szerzett? Onnan, hogy szeretem-e Õt; úgy szeretem-e Õt, hogy tűzön-vízen át követem, vagy csak tudok róla. Ha kezébe helyeztem az életem, és ez boldoggá tesz, akkor a Szentlélek által ismerem Õt.

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,19-23)

Gyönyörű és igaz jelképet látok ebben az egyszerűen történeti eseményt leíró beszámolóban, amit ma olvasunk, mint evangéliumot. Íme, ami benne jelkép is: Beesteledik… ilyenkor a világosság hiánya szorongással tölti el a lelket, fél és a magány nyomasztó érzése egyre növekszik. Keresi társait, akik hasonló lelkiállapottól menekülnek a közösségbe. Egymás felé valamelyest nyitottak, mert sorstársak, de kifelé zárnak, bezárkóznak. A zárak most nem pattanak fel, mert ez nem börtön, a kilincs sem mozdul, és megmagyarázhatatlan módon közöttük terem az, akinek hiánya miatt féltek, szorongtak; közöttük terem az, aki megígérte, hogy „veletek maradok a világ végéig”; közöttük terem az, aki nem pusztán köszön, amikor azt mondja: „Békesség nektek!”; Õ megajándékoz az élvezhető és boldogító békével. Ezt is ígérte: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek!” (Jn 14,27)

A félelem helyét elfoglalja az öröm, a béke. A békét mérni lehet, bár nem rőffel és nem mázsán, de van mértéke. Egy adagot, egy nagy adagot még kapnak, mert már nagyobb békére van szükségük, mint amit egymás között élvezhetnek. Most már olyan mértékű békére van szükségük, amit idegenek között is élvezhetnek, amiből másoknak is bőséggel ajándékozhatnak. Mert el kell hagyniuk a közösség fészekmelegét, annak látszólagos biztonságát. Küldetést kapnak a halálból életre kelt, új életre kelt Krisztustól. Úgy ad most küldetést barátainak, tanítványainak, ahogy neki adott küldetést, neki az Emberfiának az élő Isten, az Atya. Ahogyan a Teremtő az Édenben a sárba Lelket lehel, most az új életre kelt Jézus is rájuk lehel, mert küldetésükhöz kell a Lélek, a Lélek ereje, hatalma. Igen, ez a Lélek, akit ők Krisztustól kapnak, kiárad általuk, és minden életre kel. A bűnbocsánat itt nem valamiféle jog érvényesítése, hanem az éltető erő; a sárba süllyedt, és félelmétől menekülve álomvilágba menekült Ádám új életre ébresztése.

„Áraszd ki Lelkedet, és minden életre kel. – És megújítod a föld színét." Ez a jól ismert kérés, melyet a litánia végén szoktunk énekelni, ez kell, hogy pünkösd ünnepén, és mindig, amikor megújulásra vágyunk, legfőbb imánk legyen. Mert Isten Lelke ajándékozta meg renddel és élettel a világ kezdetén az őskáoszt, mely ma is jelen van, és mint a mélység vonz minden életet, mely a káosz fölé emelkedett. Mi is magunkban hordozzuk az őskáoszt, ezt a lefelé húzó erőt, és csak Isten Lelke tesz képessé arra, hogy legyőzzük ezt az erőt, és emelkedjünk fölfelé, ahol egyensúly, béke és szeretet van. Ez az erő, Isten Lelkének ereje, mely bennünk jelen lehet, szinte észrevétlenül képessé tesz mindennapi lelki békénk megőrzésére, feladataink végzésére, de adott esetben a lehetetlent is elérhetővé teszi. Ez utóbbira szeretnék előbb példát mondani.

Egy amerikai zsidó származású orvos, Gerald Jampolsky A szeretet tanítása c. könyvében írja le meglepő tapasztalatait. Barátaival létrehozott egy olyan központot, ahol a legsúlyosabb betegeket ápolják, olyanokat, akik gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvednek, vagy baleset következtében olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy beszélni, mozogni képtelenek, és nem is lehet meggyógyítani őket. Egy részlet a könyvből: A jóságnak nincsenek határai.

„A központban sűrűn emlékeztetjük egymást arra, hogy lehetetlen nem létezik. Ezt a gondolatot Tinman Walker tudta és tudja a mai napig is igen hatásosan tanítani. Tinman most huszonkét esztendős. Tizenhét volt, amikor egy lejtős úton kerékpárjával teherautónak rohant. Oly súlyosan megsérült, hogy életben maradására kevés volt a remény. Miután eltávolították a szubdurális haematómát (a koponyában keletkezett vérömlenyt), a fiú kómában maradt. Az orvosok nem bíztak benne, hogy visszanyeri az öntudatát, és kijelentették: ha magához tér is, csupán vegetálni lesz képes. Amikor — még mindig kómás állapotban — hazaengedték, a család azt a tanácsot kapta, hogy intézetben helyezzék el. A hozzátartozók azonban hittek a szeretet gyógyító erejében, ezért másként döntöttek.

Nyolcvanegy nappal a baleset után Tinman föleszmélt. Testének jobb oldala görcsös bénultságba merevedett; erőlködve, alig érthetően beszélt. A család az elérhető legjobb fizikai és foglalkoztató terápiát szerezte meg számára, és a fiú idővel visszatérhetett az iskolába.

A baleset előtt Tinman kitűnő sportoló volt; most járni is alig bírt. Testi fogyatékossága miatt a társadalom számkivetettjének érezte magát. Állandóan otthon kuksolt, magányosan, baráttalanul. Három és fél év elteltével egy logopédus kijelentette: Tinman elérte várható fejlődése csúcsát: ennél jobban sohasem lesz képes beszélni. Õ is, a család is elkeseredett; elhatározták, hogy fölveszik a kapcsolatot a Központtal, mert hallották: mi abban hiszünk, hogy semmi sem lehetetlen.

Amikor Tinman először hozzánk került, sok fogyatékossága volt. Beszéde lassú volt és akadozó. A paralízis maradványtüneteként botorkálva, sántítva járt. Amikor először találkoztunk, a szemében megcsillant valami. Azonnal tudtam, hogy fontos tanítók leszünk egymás számára, és hogy életünkben csodák bekövetkezése várható. Tinman most előadásokat tart, és síel.

Egy mondat még ebből a fejezetből: „Ahol két-három ember tudata szeretettől vezérelve összefog egy cél érdekében, ott jó lesz vigyázni!” (Ott csoda történik!)

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)

Magyar Kurír