2010. május 30. Szentháromság vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz Péld 8,22-31)

Pusztán irodalmi fogás lenne, amikor a bölcsesség személyként szólal meg az ismeretlen író tolla nyomán? Figyelmes szem, értő fül a monoteizmus tiszte eszméjét még a költői stílus mellett is felfedezi. Mégis mit jelez az, hogy a teremtmények sorában, időben és rangban első helyen van a bölcsesség? Azt jelzi, hogy ha hasonlatképpen Istennel kapcsolatba hozzuk a teret, akkor a bölcsesség van hozzá legközelebb. Ha hasonlatképpen Istennel kapcsolatba hozzuk az időt, akkor a bölcsesség létrejötte minden más teremtményt megelőz. Csak hasonlatképpen hozhatjuk kapcsolatba Istennel a teret is, az időt is. Akinek jelenlétét a mindenhol határozza meg gondolkodásunk számára, ott nincs közel és távol, mert a „mindenhol” mindenhez közel van. Akinek jelenlétét a mindig, az örök szavak jelzik gondolkodásunk számára, ott nincs előbb vagy utóbb. Már Szent Ágoston kijelentette, és könnyen belátható, hogy az „idő kezdete előtt” időről beszélni, akár csak ezzel a homályos utalással, hogy „előtt”, értelmetlen, logikátlan, ellentmondásos.

De nem szabad itt elakadni, mert a lélek, a mi lelkünk képes követni azt az idő és tér fölötti szárnyalást, amit a könyv írója mondhatni felülmúlhatatlan magaslatra emelkedve megfogalmaz, amikor megszólaltatja Isten legkedvesebb teremtményét, a Bölcsességet. Itt már nagybetűvel kell írnunk a Bölcsességet, mert személyként szólal meg. „Ott voltam, amikor az eget teremtette...”

Párhuzamba lehet állítani ezt költeményt, mely maga a kinyilatkoztatás, a Teremtés könyvének ezekkel a szavaival: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.” (Ter 1,1-2) De párhuzamba lehet állítani a János evangélium bevezetésében leírtakkal is: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. (Jn 1,1-4)

Költészet és kinyilatkoztatás fönséges összhangban, amit nem érteni kell, hanem szemlélni, élvezni: „Ott voltam mellette mint a kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindig ott játszottam a színe előtt. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.”

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 5,1-5)

Pál apostol szavai is költőiek és ugyanakkor mély teológiai tanítást adnak. Leggyümölcsözőbben úgy lehet értelmezni, ha összevetjük a mai olvasmánnyal, mely szerint a Bölcsesség, Isten Lelke itt játszik közöttünk az emberek fiai között. A hit szemével látjuk jelenlétét, vagy inkább csak tetten érjük alkalmanként. „Hit”, „remény”, „kegyelem”, „dicsőség” – kulcsszavak már Pál apostol korában is, a keresztények között. A kívülállók számára magyar csengése van e szavaknak, de ha jelentésüket szeretné tudni valaki közülük, annak számára akár héber nyelven is hangozhatnának, semmit sem fognak fel azokból. Az apostol, úgy tűnik, játszik a szavakkal, amikor azt mondja: „még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.”

Az apostol nem a játék kedvéért játszik a szavakkal, hanem tapasztalatát írja le, olyan könnyedséggel, hogy szójátéknak tűnik. Az apostol tapasztalata ma is megszerezhető.

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 16,12-15)

Szentháromság vasárnapján, ha az ünnep alapját képező dogmatikai tételre gondolunk, és azt érteni szeretnénk, akkor nagyon nekünk szólnak Krisztus Urunk ma idézett szavai az evangéliumból: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek.” De ez önmagában úgy hangzik, mint ahogy mi szoktunk szólni a gyerekhez: „Te ezt még nem érted!” A gyereket ez szerencsére nem nyugtatja meg. Annál inkább kíváncsi lesz, minél inkább elhárítjuk kérdéseit. Mi is így vagyunk. Ekkor pedig azt mondja nekünk az Úr: „Eljön az Igazság Lelke, ő majd kielégíti tudásszomjatokat!” Ezután marad a tudásszomj, a megígért Lélek pedig majd csak idejében és nagy-nagy tapintattal fog vezetni a tudás útján, a igazság útján.

Tudásszomjunkat oltva keressük, mit tudhat meg szűk keretű elménk Istenről. A dogmatikai tétel: „Az egyetlen és osztatlan isteni természet három egymástól valóságosan különböző három személy élő közösségében áll fenn."

Már a szavak is jelzik, hogy elménk a matematika, pontosabban a mennyiségtan kereteibe akarja beszorítani azt, akinek a mennyiséghez semmi köze, mert végtelen. A mennyiségtanban ez a kísérlet eleve kudarcra van ítélve.

Nézzük, mit mond korunk legkiválóbb teológusa (Joseph Ratzinger, a jelenlegi pápa) erről a tételről: „A Szeretet misztériumával állunk szemben, mert a Szeretet maga – a teremtetlen, örök Isten – ezért a legnagyobb fokban titok.”

A három-egy Isten hitének kiindulópontja:

A Szentháromságról szóló tanítás nem spekulatív meggondolások eredménye, hanem történeti tapasztalatok feldolgozását célzó erőfeszítésekből adódott. Ebből a megállapításból kiindulva, Henri Boulad gondolatait idézem. Ma az egyik legtekintélyesebb, legolvasottabb teológus Henri Boulad jezsuita szerzetes, aki Egyiptomban, Alexandriában tart nagysikerű előadásokat, és ezeket adják ki könyvekben. Egyik könyvének címe: A szív okossága, mely németből fordítva magyarul is megjelent.

Az első fejezet a Szentháromságról szól, és ezt mondja: „Nem tudom meddig tartott, míg igent mondtak a Háromságra, erre a misztériumra, amelyet mindmáig egyetlen ember sem 'értett meg', Önök sem, én sem. A kereszténység azonban elfogadta Mesterének kinyilatkoztatását és elismerte annak lehetőségét. Három évszázadnál tovább eltartott a viaskodás, hogy ezt a misztériumot szavakba foglalják, míg végre 352-ben, a niceai zsinat az antik Görögországban, és 381-ben a konstantinápolyi egyetemes zsinat, megegyezett a 'Credóban'."

Az ember első és természetes ösztöne, ha egy tannal találkozik, hogy meg akarja érteni. Ez itt nem sikerülhet. Ebbe ugyan nem akar belenyugodni az ember, mert büszke az értelmére, és hajlamos a létét is tagadni annak, amit értelemmel fel nem érhet. Ennek a próbálkozásnak, hogy az ember értelemmel felfogja a Szentháromság titkát, hosszú és izgalmas története van. Kálvin János, a genfi reformátor pl. azért fejeztette le Szervét Mihályt, mert az nem fogadta el a Szentháromságról szóló keresztény tant.

Ha alázat van az emberben, akkor elfogadja és vallja a tant, de tényleg úgy, ahogy a magolós diák megtanulja a tananyagot. Nem érti, csak a szavakat, az összefüggés homályban marad. A Szentháromságról szóló keresztény tanítás szavai magyarul hangzanak, meg lehet tanulni. De még ott is van egy nehézség, hogy a tételben szereplő szavak jelentése más mint a köznapi jelentésük. Pl. az „egy" szó jelentéséről a VII. században egy Maximus nevű hitvalló ezt írja: „Az isteni Egy, nem kezdete egy számsornak. Nem szám, hanem tagadása a számnak. Az egyetlent jelenti és nem kettőnek felét, vagy háromnak a harmadát. Az egyetlenhez nem adunk hozzá hármat.

Ez a megjegyzés nem kifinomult játék, amelynek nincs különösebb jelentősége. Ha valaki engedne a mi logikus gondolkodásunknak és erőszakkal összeszámolná a három isteni személyt, máris bezárná az ajtót a Szentháromság misztériuma előtt és mindenfajta zűrzavart indítana el. Mert még akkor is, ha az Istenség minden felett áll, és mint hárma egységet ünnepeljük, akkor is Õ a mi számolásunk értelmében sem három, sem egy.

A másik szó, amelyről első látásra úgy véljük, hogy értjük, az a „személy". Ránézünk egy emberre, és azt mondjuk, hogy ő egy személy. Igen, de mikor? Akkor is személy, ha alszik vagy elájult? Akkor is személy, ha halott? És ha igen, akkor meddig? Addig, amíg el nem temetik, vagy el nem porlad? És aztán, hova tűnik el a személy? A kérdéseket tovább lehet bonyolítani, de inkább a jól megfontolt választ mondom:

Csak egyetlen magatartásmód van, amely hitelesíti valakinek a személy-voltát: odafordulás a másikhoz, vonatkozás a másikhoz. ... A személy nem valami határozott tartalom által személy, amit egy szép napon megkap, hanem ellenkezőleg, akkor lesz személlyé, amikor intenzíven odafordul a másikhoz, tehát önkiüresítése napján, az önmagáról való lemondás napján... Ami én leszek, az csakis az, amit adni akarok és oda fogok adni, amit föláldozok és elvesztek. Egyes-egyedül ez tesz engem személlyé, semmi más, míg élek, mert a szeretet ebben a tiszta extázisban élhető... Az ember csak olyan mértékben valósítja önmagát, amint adja önmagát, amint önmagától távolságot vesz, amint „áttulajdonítja" magát és kilép önmagából. Akkor lesz szabaddá és személlyé. Ha az embert a Szentháromság fényébe állítjuk, akkor ezt mondhatjuk: Mindannak, amit kaptunk, és amink van, semmi más célja és értelme nincs, nem lehet semmi más funkciója, szerepe, mint az, hogy ismét odanyújtjuk és elajándékozzuk. Csak így lesz a tulajdonunk, így alakítja ki személyiségünket. A bírásnak nincs végső célja önmagában, hanem csupán eszköz a személlyé váláshoz. A személy a „bírás" romjaiból és cserepeiből építi föl magát. (Boulad: A szív okossága)

Csak ezen az úton jut el oda az ember, hogy azt is megérti: Isten a Szeretet. De ezen az úton jut el oda is az ember, hogy önmaga személyének alapját és rendeltetését megérti. Amim van, azért van, hogy adjam másoknak, és ebben az adásban válok személlyé. Ez a kölcsönös adás, ez a kölcsönös szeretet az Atya és Fiú között megszemélyesülve zajlik, és ez a kölcsönös megszemélyesülő és élő szeretet a Szentlélek.

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)