2010. március 21., nagyböjt 5. vasárnapja

Az olvasmányhoz (Iz 43,16-21)

A mai olvasmány lényegét a következő két mondatban foglalta össze valaki: „Nézz vissza a múltadba, és meglátod Isten segítő kezét! Mégis, inkább a jövőbe tekints, hogy a jelenben okosan élj!”

A magyar történelemszemléletből azt hiányolom, ami erőteljesen jelen van a választott nép bibliai történelemszemléletében: A gondoskodás, a szeretet alapján álló, messze előrelátó Gondviselés. A magyar történelmet is lehetne a Gondviselés szemszögéből látni, legalább olyan jogon, ahogy teszi ezt Izrael népe saját bibliai történelmével. Nem volna ez nehéz, csak a hit szeme kellene hozzá, és történelmi forrásaink még ilyen szellemet hordoztak korábban. Csak egy példát hozok ide, melyet 1260-ból, a tatárjárás borzalmai után Béla király oklevelében olvashatunk, melyben Szigligetet a pannonhalmi egyháznak adományozza, hogy ott várat építtessen. „Miután birodalmunk a barbár népek által elpusztult, és a tatárok zsarnoksága által, Isten engedelmével vagy rendeletéből, egészen földúlatott, attól való féltünkben, hogy országunk végkép kimerül, és azt óhajtva, hogy az isteni rendelkezés által nekünk hódoló népnek maradványai biztonságban legyenek, báróink tanácsának meghallgatásával meghagytuk, hogy koronánk minden országának alkalmas helyein erősségeket építsenek, várakat emeljenek, hogy a nép, ha ismét ellenség tör reá, oda meghúzhassa magát és védelmet találjon.”

Valamiért nagyon időszerűnek tartom, pedig a tatárjárásról szól a következő néhány mondat: „Kegyetlen, emberirtó volt a tatárok hadviselése, de még borzasztóbb kormányzásuk, mert a meghódoló népnek a lelkét rontotta meg… Ily módon szívta ki a keleti szörnyeteg Magyarország vérét. Egész a Dunáig már úgy garázdálkodott, mintha itt mindenkorra véget akarna vetni műveltségnek, erkölcsnek, hogy ne maradjon más, mint a mi állati az emberben.” (A Magyar Nemzet története, Szerkeszti Szilágyi Sándor 1896)

Ha csak ezt a történelmi helyzetet tekintjük, akkor is a Gondviselés csodája, hogy „él nemzet e hazán”. Pedig jött még a török, az osztrák, a német, az orosz… Csak mély alázattal, a legnagyobb hálával és a Gondviselésbe vetett rendíthetetlen bizalommal volna alkalmas szólnunk hazánk történelméről.

A szentleckéhez (Fil 3,8-14)

Pál apostol szavait olvasva az jut eszembe, amit oly gyakran szoktunk idézni Exuperytől: „Jól csak a szívével lát az ember.” Pál apostol a szívével látja a Názáreti Jézust. Ez a magyarázat arra, hogy Isten drága teremtésében és bámulatosan gazdag világában Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tart. Aki nem Pál szívével látja Krisztust, hanem saját fogyatékosnak mondható szemével, az még meg is botránkozhat az apostol szavain. De eszébe sem jut botránkozni, hanem rácsodálkozik a sajátos módon megfogalmazott paradoxon alkalmasságára, hogy szavakban kifejezhesse valaki azt a lenyűgöző tudást, beavatottságot, amit Jézus Krisztus fönséges ismerete jelenthet az embernek. De szégyenkezve mondhatom csak, hogy én értem az apostolt. Mert csak az értheti, aki vele együtt elmondhatja: „Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam.”

Azt hiszem, ehhez a lemondáshoz, ahhoz, hogy mindent elvessek, nagy erő kell, és csak akkor sajátom ez az erő, ha már ismerem Õt, Krisztust. A gyakorlatban ez az ismeret és a megszerzéséhez szükséges lemondás párhuzamosan haladnak, úgy, mint a járó ember két lába: hol az egyik van elöl, hol a másik. De azt hiszem, nem lemondásom ára, érdeme, jutalma az első lépés, az Õ ismerete felé, hanem ingyen kapom az erőt az első lépéshez, amelynek neve a kegyelem. És ez a kegyelem pontosan olyan, amilyennek Reményik Sándor írja le: „ez a magától, ez a kegyelem”.

Persze szent önzés van ebben a törekvésemben, hogy a lemondás útján elinduljak az Úr felé. Mert ha vállalom Krisztussal a közösséget, még ha a szenvedés megpróbáltatásait jelenti is ez a vele való közösség, az így megtalált nyereségnél nincs nagyobb az ember számára, hiszen a halálban is hasonló leszek hozzá, ott is közösségben maradok vele, hogy ezáltal megtapasztaljam saját lényemben az Õ feltámadásának erejét, hogy „eljuthassak a halálból a feltámadásra”.

Igen, ha ezt a „járást” érti az ember, akkor – ahogy az apostol is elárulja – egyszerre csak szaporábban szedi a lábait, futni kezd a cél felé.

Szegődjünk Pál apostol mellé abban a szent sportcsarnokban, amit keresztény életnek nevezünk, és fussunk vele versenyezve a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelynek elnyerésére Isten meghívott Krisztusban

Az evangéliumhoz (Jn 8,1-11)

Az evangéliumban leírt eset a házasságtörés bűnéről látszólag időszerűtlen, mert házasságtörésért ma már senkit sem büntetnek, sőt az újságok és egyéb tömegkommunikációs eszközök mind erről szólnak, és nem elítélő módon.

Van-e ennek a történetnek ma, a 21. évszázadban bármi időszerűsége? Már Jézus korában is kérdéses volt a törvénynek ez a kemény szigora, és ezért került az evangéliumba a történet? Korábban, mondjuk Mózes idejében, miért büntették a házasságtörést ilyen keményen? Szerelmi féltékenységből ma is előfordul gyilkosság, tehát közösség-bomlasztó erő lehet. Talán az emberi természetben van alapja ennek a törvénynek? Megváltozott volna évszázadok során az emberi természet? És még kérdések hosszú sora következik, ha valaki „leül" a történet elé, és tanulmányozza. A kérdések végén aztán eljutunk a lényeges kérdéshez: mi az a tanulság, ami ebben akkor is igaz volt, amikor leírták, igaz ma is, és igaz mindörökre?

Ez pedig így hangzik: „Mielőtt megítélnél valakit bármilyen cselekedete miatt, előtte önmagadat vizsgáld meg! Ha jól sikerült az önvizsgálat, észre sem veszed, és kihullnak kezeidből a már előkészített kövek. Ha ezt valaki belátja, hálát fog érezni az iránt, aki ezt a történetet 2000 éve leírta.
Idézek három szerencsés embert, akiknek már sikerült felismerni ezt:

C. G. Jung: „Aki a Gonosz manapság jelentkező problémájára választ kíván, annak elsősorban alapos önmegismerésre van szüksége. Kíméletlenül tudatára kell ébrednie annak, mennyi jó telik tőle, és milyen gaztettekre képes."

Korunk egyik legkiválóbb lelki írója, Carlo Carrettónak az átlagnál nagyobb önismerete volt, és megdöbbentő, hogy ezt írta: „Igen, megvan bennem a képesség arra, hogy úgy bánjak testvéreimmel, mint Hitler a zsidókkal, hogy ne egy, hanem ezer atombombát robbantsak. Minden bűn lehetősége megvan bennem." (Puskely: Akik hittek 99. old)

És harmadiknak Sík Sándor ír így:

A bűneimmel egyedül

„A bűneimmel egyedül vagyok. / A szó lebotlik ajakomról,
Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek: / Kiáltana, de csak szepegni tud,
És poros arcán két sáros barázdán / Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.
Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor! / Néven neveztem a bűnt és erényt,
Mint Ádám a paradicsomban / A rámosolygó teremtményeket.
De most: egy néma rengeteget látok, / Egy ismeretlen, névtelen világot
Az önmagát sem értő szó megett. / Oly kétségbeesetten egyszerű
A szó, a név, a számozott szabály! / A tett is olyan: megtapinthatod.
A mások tette olyan egyszerű! / De az én tettem? Ki értheti azt,
Mikor magam sem értem, / Amikor már az anyaméhben / Hét fátyollal fogantatott.

Ki mondja meg, mi vagyok benne én? / Mi az apám, és mi a nagyapám,
Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé? / Meddig Plutarchos, meddig Mózes,
Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc, / Meddig a kenyér és meddig a perc,
És mekkora része az Istené?

Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é? / Én cselekedtem, vagy csak úgy esett? / Vagy az egész csak képzelet? / Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,
De gyónni, - patakot tenyérbe merni, / Kottába venni a forgószelet!

Jaj, így vagyok a bűneimmel! / Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
Még sírni is csak szepegve merek. / De Egyvalaki hozzám térdel,
ölébe vesz, semmit sem kérdez, / Csak megcsókolja vérző homlokom.
És én meleg mellére bújva, / Szabadító sírásba fúlva
Az egyetlen szót dadogom: / Atyám!”

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)