2010. március 28., virágvasárnap

A körmenet evangéliumához (Lk 19,28-40)

Időzzünk el kicsit a szamárnál! Mint hűséges szolga, de barátnak is merném nevezni, irigylésre méltó módon mindig jelen van, ha az Úrnak szüksége van rá. Mária, áldott állapotban, Názárettől Betlehemig, bizonyára egy szolgálatkész szamár hátán tette meg az utat. Az Úr, aki emberi testben evilágra jönni készült, azokban a napokban megismerte a négylábú hátának szelíd ringatását. Talán minden bölcső ezt a ringatást utánozza, és így megnyugtatja, elaltatja a csecsemőt. A test sohasem felejti el azt a ringatást, és a vele járó békét. Talán ezért rendeli meg az Úr azt a mai evangéliumból ismert szamárcsikót, hogy megnyugtassa őt. A nép, királyt ünnepelni készül, de Õ tudja, hogy koronája tövisből készül, és trónja a keresztfa lesz. Kell itt a bölcső békéje, és a ringatás nyugtató ritmusa. Korábban, amikor először törtek életére még csecsemő korában, és angyalai látták a veszélyt, Szent József akkor is szamárcsikó hátár ülteti az anyát és gyermekét, hogy menedéket találjon számukra Egyiptomban. Erre az útra is visszaemlékezhet teste, melyet most szörnyű kínok fenyegetnek.
De az is lehet, hogy a szamár ott van valami módon a királysághoz vezető úton, hiszen Saul, Izrael első királya apja elcsatangolt szamarait keresi, amikor Sámuelhez eljutva, a látó ember meglátja benne a királyt.
Ó, Uram, én is Téged szeretnélek hordozni, amikor nevedben szólok az igére váró néphez. Add, hogy legalább úgy tudjak hangot kiadni, mint tette azt a próféta, Bálám szamara.

Az olvasmányhoz (Iz 50, 4-7)

Assisi Szent Ferenc saját testében látja meg azt a szamarat, mely csökönyös és óvatos, és nem nőnek szárnyai, nem válik pegazussá, de testvér, jó testvér, nem kímélt és mégis jól szolgáló testvére.
Izaiásnál harci ménné változik a szamár testvér, és mint egykor a csatákban egy test a ló és gazdája, a harcos, együtt szenvednek, és együtt nyernek csatát. Ezért nem is lehet tudni, hogy mikor szólal meg Izaiás próféciájában maga a próféta, és mikor az eljövendő messiás. Imaként is felfogható éppen ezért, amit mond, és vele együtt kérhetjük: „Tanítsd, Uram, nyelvemet, hogy az igével támasza lehessek a megfáradtaknak. Tedd figyelmessé fülemet már hajnalban, hogy rád hallgassak. Vágd sarkantyúdat oldalamba, hogy ne hátráltassalak. Tiéd a hátam, Uram, miközben engem is arcul csapnak, kik ellened harcolnak. Együtt küzdünk, Uram, és boldoggá tesz, hogy a te győzelmedben nekem is részem van.

A szentleckéhez (Filippi 2,6-11)

Pál apostol itt azt a tudását foglalja szavakba, amit nem embertől tanult. Õ tudja, hogy Jézus nevére még a mennyben is meghajlik minden térd, és nem szolgai megalázkodással, hanem a dicsőség ámulatától meghatódva, méltó gesztust keresve hálaképpen, hogy része lehet abban a dicsőségben, mely nem hírnév, hanem az élet fokozatainak kellemesen szédítő magaslata.
Pál apostol azt is tudja, hogy amit szemlél, az nem múlt és nem jövő, hanem örök jelen. Ebben az örök jelenben a dicsőség együtt van a szolgai alakkal, mely kiüresíti önmagát, hogy helyet adjon dicsőségében a dicső életre csak vágyni képes embernek. Ebben az örök jelenben ott van az őszinte és szolgálatkész alázat, ott van a nem szolgai, hanem okos és előrelátó engedelmesség a nehezen hajló körülményeknek, melyben a türelem rózsát, azaz dicsőséget, szépséget terem, ahol a jóság kivirágzik, mint Szent Erzsébet kötényében az alamizsna.
Meddig mehet el az emberré lett Krisztus az alázatban? Egészen a kereszthalálig. A kereszthalálig pedig keresztút vezet, melyről a virágvasárnapi passió szól, mindig megrendítően. A kereszt pedig a halál fölött aratott győzelem jelképe lesz mindörökre. Aki megalázta magát a kereszthalálig, az nem halott, hanem Úr, a mennyben, a földön és az alvilágban, az Atyaisten dicsőségére.


Az evangéliumhoz (Lk 23,1-49)

Az értehetőség kedvéért mondom, hogy azon az utolsó vacsorán, melyről azt mondja - „vágyva vágytam arra, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek…..” – itt az Úr Krisztus misézik. Ezt a misét előkészítette Kafarnaumban, ahogy azt a János evangélium hatodik fejezetében olvassuk. Természetesen senki sem értett még akkor abból semmit, hiszen az a mise, mely az utolsó vacsorával kezdődött, a Getszemáni kertben folytatódott, amikor vérrel verítékezett halálfélelmében. Ott folytatódott, ahol még az a három jeles tanítvány is aludt a misén. Folytatódott, amikor Júdás, akit megáldoztatott a vacsorán, már lecimborált az ördöggel, és nem az ostya titkán elmélkedett, hanem az ezüstpénz csöngetett neki a misében, miközben az Úr ezt mondta: „vegyétek, egyétek, ez az én testem”.
Folytatódott, amikor az apostolok a halászok foltos ruháit lecserélik a királyok palástjára, és versenyeznek, hogy ki az első az egyenlők között, és ki az elsőbb még tőle is.
Folytatódik ez a mise akkor, amikor a halászok már nem szolgálni akarnak, hanem ítélkezni Izrael tizenkét törzse fölött, és az egész világ fölött, trónon ülve.
Folytatódik ez a mise, amikor a sátán is megjelenik észrevétlenül, és hatalmat kér Simon fölött, aki hiába fogadkozik, hogy élete árán is hűséges marad, majd csak a kakas ébreszt fel a kábulatból, melyben akaratlanul is szégyenteljes gyávaság vett erőt rajta.
Folytatódik ez a mise, amikor már nem tarisznya és saru nélkül járják a világot mesterük követeként az apostolok, hanem földbirtokosok lesznek alamizsnaosztogatás ürügyén, és már csak arra emlékeznek, hogy az Úr Krisztus azt is mondta nekik, hogy „akinek erszénye van, vegye elő, bővítsen a tarisznyáján, és vegyen kardot”.
Folytatódik ez a mise Judás csókjával, aki immár csapatvezető, mert ismeri a korábbi csapat rejtekhelyét, és saját filozófiája szerint idejében menti, ami még menthető.
Folytatódik ez a mise Péter keserves sírásával, és a háromszori tagadás kárpótlásaként a háromszori vallomással: „Uram, tudod, hogy szeretlek!”
De előbb jönnek az emberségükből kivetkőzött katonák, akik játéknak tekintik a szent megalázását és megkínzását.
Folytatódik ez a mise a gőgös vallási vezetők pöffeszkedésével, és fontoskodásával a nemzet és a nép ügyében. Amit tesznek, teljes meggyőződéssel teszik, mert saját igazságuk van, mint a hatalmon lévőknek mindig. Meggyőződésük, hogy ők tudják, és csak ők tudják, kicsoda az Isten, és kiféle lehet az Isten Fia. Ebben a tekintetben tévedhetetlennek tekintik magukat, pedig ott áll előttük, de rabszolgaként, rabként, megalázottan. Õk az örök ember megtestesítői, akik saját képükre és hasonlatosságukra képzelik el az Istent.
Folytatódik ez a mise azzal a kézmosással, melyet a ministráns Pilátus végez a mindenkori hatalom nevében, aki latinul recitálja: „Nem találom semmiben bűnösnek ezt az embert.” – és a helyére megy, mint aki átadja a szót a papnak, hogy következzen a mise áldozati része.
De még jönnie kell Heródesnek is, akinek az a szerep jut a drámában, hogy házanépének asszisztenciájával kigúnyolja az álruhás Krisztust. Aki hatalmát és gazdagságát a fölötte álló császár talpnyalásával nyerte el és tartja fenn, attól nem is várható más, csak a gúny minden iránt, ami szent és igaz. Afféle szemfényvesztő komédiásnak látja a Názáreti Jézust, aki reméli, hogy szórakoztatni fogja őt valami csodával, abban a reményben, hogy kegyelmet kaphat tőle cserében.
Folytatódik ez a mise a bűnöző Barabás epizódjával. A hatalom választás elé állítja a népet. Mi jobb nektek: ha rablók zavarják nyugalmatokat éjszaka, és korrupt hivatalnokok kotorásznak fényes nappal a zsebetekben, vagy messiások lázítanak titeket, hogy legyetek szabad emberek? És a nép dönt: Barabást engedd szabadon, a messiást pedig zárd börtönbe, vagy öld meg! A nép is háromszor dönt a rablók mellett, a messiás ellen.
Ezen a misén, megjelenik a kántor is, Simon a neve neki is, de nem helybeli, aki kényszerűen, de segédkezik az áldozat körülményeit biztosítani, a siránkozó jeruzsálemi asszonyok kórusát vezényelve.
Három kereszt áll a Golgotám. A külső szemlélő nem is lát semmi különbséget a három között, ahogy nem lát különbséget a külső szemlélő ma sem, egy színpadi dráma és a templomi szertartás között.
Ki az a másik kettő? Nem ismerjük őket. Két ember, akiknek sorsa azonos. Köztük a Krisztus, akinek sorsa az övékével azonos. Mindkettő oldalra fordítja fejét, és az egyik káromkodik, a másik pedig imádkozik.
Ezen a misén, a dráma tetőpontjának közelében megjelenik egy ember. Idegen, pogány, katona, és talán egyedül méltó jelen lenni, mert nagyon egyszerűen, de hitvallást tud tenni: „Ez az ember valóban igaz volt.”
Meghalni látta a Krisztust ez a pogány katona, de a halálon ő átlátott, talán egyedül a jelenlévők közül. Õ az, akiről, és a hozzája hasonlóan látó emberekről azt mondja Jézus a materialista Tamásnak:
„Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29)
Csak ezzel a hittel, ezzel a különös természetű látással kell, hogy legyenek jelen azok, a golgotai misztérium megjelenítésén, a szentmisén évezredektől máig, és lesznek jelen holnap, és a világ végezetéig azok, akikért ez a nagymise történik, melynek főpapja a Krisztus, aki meghalt, és feltámadt, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)