2010. november 21., évközi 34. vasárnap - Krisztus király vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (2Sám 5,1-3)

Aki Dávidról annyit tud, amit a mai olvasmány közöl, annak számára úgy tűnik, hogy a Gondviselés útja egyenes, széles, kerítésekkel, kapukkal és felügyelettel védett, mint egy autópálya napjainkban. Holott, nincs kalandosabb út, mint Dávidé a királysághoz. A mesék gazdagságát és akadályt nem ismerő lehetőségeit tartalmazza az ő élete. Amikor Sámuel próféta belső sugallatra új királyt keres Saul helyett, Dávid a legkisebb fiú a családban, aki a nyájat őrzi, és emberi számítás szerint szóba sem jöhet mint király a bátyjai mellett. Mégis őt választja Isten. A mesék szépségét felülmúlja, ahogy elmondja, hogyan győz a nyájat támadó oroszlánnal vagy medvével, ahogyan tarisznyájában hordott parittyájával legyőzi az álig felfegyverzett Góliátot.

Élettörténetének számos eseménye minden kornak szóló jelképként is felfogható. Mert mindig vannak Saulok, akik megpróbálják biztosítani fiaik számára a királyságot, és féltik a mindenkori Dávidtól. Mindig oroszlánok, medvék, farkasok és más fenevadak fenyegetik a népet, a nyájat, és ma is a Dávid jellemű védi meg őket, mert a Saulok csak saját vagyonuk és hatalmuk növelésére képesek figyelni. Az isteni gondviselés szempontjából figyelmet érdemel az a körülmény is, hogy Saul elől menekülve, Dávid bandavezér szerepére kényszerül, és még az örök ellenséggel, a filiszteusokkal is kész szövetségre lépni. Életének minden mozzanata lebilincselően érdekes és tanulságos. Különösen tanulságos akkor, ha az isteni gondviselés természetét kívánjuk tanulmányozni az ő életében. Ebben az esetben kimeríthetetlen erőforrás, a legnehezebb helyzetekben is feltörő remény forrása Dávid története.

Gondolatok a szentleckéhez (Kol 1, 12-20)

Ha lehet egyéni úton járni a vallási magánéletben, akkor a magam számára a hitvallásba beillesztem a Jézus Krisztusról szóló sorok mellé, amit ma Szent Pál leveléből idéztünk. Ez a kép Krisztusról olyan, mint egy ikon: embert mutat, de Istent érzékeltet. Azon gondolkodom, hogy egy ilyen ikonszerű kép vagy egy feszület fejezi ki jobban, alkalmasabban Krisztus misztériumát. Pál apostolnál találok választ a kérdésre. Õ képes volt megfesteni a szavak ecsetjével Krisztusról ezt a fenséges képet. Mégis, élete vége felé, tapasztalatokban szerfölött gazdag missziós tevékenysége összegzéseként ezt írja nekünk az apostol: „Én is, amikor nálatok jártam, testvérek, nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel akartam nektek hirdetni Isten misztériumát. Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. (1Kor 2,1-2)
Miért ez a következtetés? Talán azért, mert az ikonszerű Krisztus-kép szemlélése az illúziók világába ragadhat, ahol a vallás ópium is lehet, de a feszület éberré tesz a földön, és erőt ad a szeretetben gyökerező áldozathoz, ami a legtöbb és legjobban tetszik Istennek a vallási gyakorlatok között és egyáltalán az emberi életben.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 23, 35-43)

A feszület természetes környezete az, amit a mai nap evangéliuma szemünk elé állít. Emmánuel! Velünk az Isten! - hangzik a gyakran nehezen hihető üzenet. Nehezen hihető, mert a szemünk egy mérhetetlen kínokat átélt test halotti mozdulatlanságát és tehetetlenségét látja. Ott van a keresztek, a kivégzések, a törvényes büntetések vérmezején a nép, ott van. Mit tesz? Bámészkodik. A tekintélyesek, a nép vezetői, a bírák is ott vannak. Mit tesznek? Gúnyolódnak. Erejük, hatalmuk teljét vélik élvezni, amikor halálba küldték azt, akitől féltették hatalmukat, akitől féltették a vezetésükre bízott népet. Ott vannak a fizetett hóhérok is, a rend őrei, a katonák, és bizonyára hivatali kötelességből ecettel kínálják. Mi más okból volna ott ecet? A vadállat viselkedik úgy, amikor utolérte, és leterített áldozatát. „Na, mozdulj, ha bírsz! Mozdulj, ha mersz!” Ezt mondja elégedetten a vadállat, miközben lihegve piheni ki harci kedvének fáradságát áldozata mellett. No, igen, ott van a felirat is a legyőzött, a halálra ítélt feje fölé szegezve. Egy gyilkosságot mindig meg kell indokolni: féltem, éhes voltam, nem voltam magamnál. Érthető mindegyik, talán még igaz is. Mégis tragédia lenne minden halál, ha végérvényesen igaz lenne, az lenne, amit mutat.

Az élet felfoghatatlan gazdagságát jelzi a hármas kereszt. Középen egy igaz ember. Középen a Messiás. Középen a király. Középen az Isten választottja. Jobbról is egy kereszt és balról is egy kereszt. A látvány mindhárom keresztfán ugyanaz. Mégis, jobbról is kontraszt, balról is kontraszt, mert az a két ember lator, a közjó mindenki által, sőt saját bevallásuk szerint is jogosan elitélt ellenségei. Mégsem ugyanaz a képlet jobbról, mint balról. Középre néz mindkettő, és másképp lát az egyik, másképp a másik. Az egyik fölmegy, a másik nem.

A feszület legalább kétezer éve sokfelé látható, és ugyanazt hirdeti. A feszület természetes környezete is minden időben ugyanaz. Minden oldalról, mindig csak egy részlet látszik a teljes képből, és minden részlet más és más. A történelem során, adott történelmi körülmények között és azok hatására valakinek a figyelme a táblára terelődött, amelyen négy szóból álló mondat áll. A négy szó között az egyik a király szó. Ezen a szón akadt meg valakinek a tekintete, és így született egy ünnep, Krisztus Király ünnepe. Ki volt az a valaki, és milyen történelmi háttérben tekintett a keresztfára és az azon elhelyezett táblára? Röviden a következőket tudhatjuk meg:

XI. Piusz pápa 1925-ben rendelte el az Egyházban Krisztus királyságának ünnepét. Ki volt XI. Piusz pápa? 65 éves tudós történész, amikor 1922. február 6-án megválasztják pápának. Milánó környéki jómódú családból származott. A római Gergely egyetemen három doktorátust szerzett. 1918-ig, (61 éves koráig a milánói Ambrosiána könyvtárában, illetve a Vatikáni Könyvtárban dolgozott, mindkettőnek igazgatója is volt. A paleográfia (a régi írásokkal foglalkozó történeti segédtudomány) szakértőjeként vált ismertté. 1918-ban varsói nunciussá nevezték ki, majd Milánó érsekévé. 1870 óta ő az első pápa, aki megjelent a Szent Péter-székesegyház erkélyén, és onnan áldást osztott.
Pápai szolgálatának célja a kereszténység társadalmi aktivizálása volt. Jelszava: "Krisztus békéje Krisztus országában". A világiaknak az apostolkodásba való bevonására megalapította a Katolikus Akció (Actio Catolica) szervezetét. Legjelentősebb enciklikája a Quadragesimo anno (a Rerum novarum negyvenedik évfordulójára adta ki), melyben megerősítette az egyház társadalmi és szociális elkötelezettségét. Aláhúzta a magántulajdon kettős, egyéni és társadalmi jellegét.
Egyre többet kellett foglalkoznia az első világháború (1914-1918) és az 1929-1933-as gazdasági világválság következményeiként megerősödő totalitárius rendszerek kihívásaival. 1937. március 14-én német nyelvű "Mit brennender Sorge" kezdetű enciklikájában a náci Németországot fajgyűlöletével és újpogányságával, 1937. március 19-én Divini Redemptoris kezdetű enciklikájával a szovjet rendszert ítélte el.

A könyvtárak mélyéről előkerült görnyedt, kicsi tudós sokat tett az egyház buzgóságban és energiában való megerősödéséért, közben jól ítélte meg a világhelyzet alakulását is, ezért pápasága jelentős szakasza az egyháztörténelemnek. (Hangay Zoltán: A pápák könyve)

Történelmi háttér egy oldalról:

Az egyházi állam XVI. Gergely pápasága óta (1830) túlélte önmagát, és csak a nagyhatalmak támogatásának köszönhette további fennállását. XVI. Gergely és IX. Piusz vaksággal megvert államkormányzata annál abszolutisztikusabb, reakciósabb és korruptabb lett, minél inkább a végéhez közeledett. 1870. szeptember 20-án az olasz királyság csapatai vették birtokukba Rómát. IX. Piusz ezután a "Vatikán foglyának" tartotta magát és az 1871-es ún. garancia törvényt is elvetette, pedig ez a pápa szabadságát, hivatalának gyakorlását, fenségjogait, anyagi kárpótlást stb. biztosított. Az ún. "római kérdés" csak az 1929-es lateráni szerződéssel ért véget, mikoris XI. Piusz pápa lényegében az 1871-es garancia törvényt elfogadta.

Visszatérve az evangélium által megőrzött képhez, marad egy feladatunk. Azon a képen valahol megtalálom magamat, mindenki megtalálja magát, de jó szem kell hozzá, mert belülről kell felismernem magam, miközben a középen álló keresztfára tekintek. Milyen részlet ragad meg legjobban?

Buzgán József