2010. október 3., évközi 27. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Hab 1, 2-3; 2, 2-4)

A magyar nyelvben mókásan hangzik ez a név: Habakuk. Hittanórán, ha a gyerekek hallják, nem tudják megállni hangos mosoly és megjegyzés nélkül. Pedig igazi, komoly próféta Habakuk. Mintha ma élne, úgy hangzanak panaszos szavai: miért engedi meg, és miért tűri Isten az igazságtalanságot? Részéről költői a kérdés, mert meg is válaszolja azt: „Lám, idehozom a káldeusokat, ezt a vad és kegyetlen nemzetet, amely messze földeket bejár, hogy elfoglalja mások hajlékát. Borzalmas és rettenetes nép, ereje szab neki törvényt és hatalmat.” Milyen különös! A választott nép őse, Ábrahám a káldeusok népéből származott. Tehát testvérnép jön, mint Isten ostora, hogy elégtételt vegyen az igazságtalanságért. Nem baj, ha eszünkbe jut, hogy másfélezer évvel Habakuk kora után a magyarok is így jelennek meg Európában, a keresztény Európában. Igen, az exegéták többségének állítása szerint Habakuk Kr. e. 600 körül élt.

Habakuk mókásan hangzó nevéhez valahogy hozzáillik az a kép, amit Dániel könyve örökít meg Habakuk prófétáról. Lehet, hogy másik személyről van szó Dániel könyvében, de az ott szereplő is próféta és Habakuk a neve. Ennek a Habakuknak az életében úgy jelenik meg az angyal, ahogy ma az UFO-k-ról mesélnek. Õt nem cethal nyeli el, és szállítja küldetése helyére, hanem az Úr angyala megragadja üstökénél, s hajánál fogva elviszi lelkének erejével Bábelbe, az oroszlánok barlangjába, ahová Dánielt zárták büntetésül.

Habakuk próféta üzenete nem új és nem régi, hanem mindig igaz: igazságtalanság, erőszak és minden más bűn magában hordja a büntetést. Minden gonoszság időzített bomba az elkövető számára. Isten az, aki időzíti ezt a bombát. Mert a világban minden mozog és billeg, de mindig eljön az idő, amikor az egyensúlynak be kell állnia.

Gondolatok a szentleckéhez (2 Tim 1, 6-8. 13-14)

Pál apostol tudta a módját, hogyan kell a szív mélyébe hatolni szavakkal, és ott a Szentlélek fuvallatával felszítani azt a parazsat, mely bizonyos kézföltétel által kapott kegyelem Istentől. Mindenki, akinek megadatott ez a kézföltétel által közvetített kegyelem, sajátjának, és mindig időszerűnek találja, mégpedig saját személyéré szólóan az apostol szavait. Ennek a kegyelemnek a természetéről is szól ez az írás. A kegyelem tüze nem alszik ki, de képes visszahúzódni a hamu védelme alá, mint parázs. A csüggedtség és egyfajta álszemérem elpusztíthatatlan hamuként képes a lángot kioltani és a tüzet parázzsá zsugorítani. Minden kegyelem szelíden engedelmeskedik és visszavonul, de parázsként megmarad, hogy alkalmas időben újra lángra lobbanjon, világítson, és éltető meleget sugározzon. De ha fellángol a kegyelem parazsa, akkor nem csak a környezetet ébreszti és élteti, hanem a parazsat hordozó lélekben is felszítja az erőt, a szeretetet és a józanságot. A kézföltétel által kapott kegyelem így jelenik meg abban, akit az apostol vagy utódja kézföltételre alkalmasnak talált. Az erő, a szeretet és a józanság hiánya annak is jele, hogy hamu alatt szunnyad a parázs, mely lángolni, erőt, és szeretetet sugározni hivatott. De nem szabadulhat el a láng, mert ott a mértéket szabályozó józanság is az erő és szeretet mellett. A józanság hiánya is jel.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 17, 5-10)

A mai evangélium Vass Albert, Hagyaték c. könyvét, könyvének egy gondolatát idézi fel emlékezetemben. Öregember beszélget egy fiatal fiúgyerekkel. Nem kevesebbről, mint a hitről, a hitben rejlő erőről, a teremtés egyik nagy titkáról.
A hit a teremtés titka. Isten s ember titka.

„Meg vagyon írva a Szent Könyvben, minden pap olvassa, s mégse érti. Pedig ott van a szeme előtt: teremté Isten az embert tulajdon képére, s adott néki uralmat mindenek fölött. Uralmat, érted? – mordult a gyerekre szinte haragosan. Uralmat, s nem szolgaságot. Erről szólt Krisztus Urunk is, amikor azt mondotta volt, hogy „ha csak annyi hitetek lenne, mint a mustármag, azt mondhatnátok ennek a hegynek: eridj odébb! S bizony mondom, odébb mozdulna nyomban. Márpedig a mustármag a minden magvak között is a legkisebb, érted? De még ennyi hit sincs senkiben manapság, ez a baj….
A gyerek csillogó szemei rávilágítottak.
- De magában megvan, ugye öregapó? – Az öreg ránézett, s nézte hosszasan.
- Benned is van, gyerek. – felelte csöndesen, érzem és tudom, hogy ott van tebenned is az erő, amit Isten adott azoknak, ki ismerik a jó titkát. Emlékszel mit tanítottam neked minap azzal a kicsi üveggel, amit ott leltünk az ösvény szélén? A nap ránézett a kicsi üvegre, s a kicsi üveg alávetette a fényt a szakadék aljára, ahova a nap sugara másként el nem jutna soha. Emlékszel? Nahát. Mondtam volt még azt is, és ezt soha el ne feledd, hogy olyanok vagyunk mi is, mit az a kicsike törött üveg. Isten fényét kell beletükröznünk az emberi világ sötétségébe. S ha ezt megtesszük, eleget tettünk a parancsnak, ami világra hozott, s a parancsadó Úristen megvédelmez minden veszedelemtől. De ha nem tesszük meg, amit az Úr parancsolt, akkor semmirevaló szemét vagyunk mi is, akárcsak az a törött üveg az út szélén, amit sárba tapos a jószág…”

Igen, törött üvegdarabként is fényt vethetünk a világba. Mécs László még hagyatéknak is szánja ezt a fényt az utókornak. Erről vall alább idézett versében.

Fényt hagyni magunk után! (Mécs László)

Az élet örök búcsúzás. / Ó bárcsak tudnánk távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás.
Belészeretni a szívekbe, apostolokba, mártírokba, hogy átadják a századoknak, a századok az ezredeknek! Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint anyák, kik egyre jobban megragyognak, minél sötétebb lesz az éj,
és minél jobban porlanak a bánat-barna hant alatt. Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalább is mint a Nyár, amely almákba és diókba szerette édes álmait, és édességével világít a hosszú, hosszú tél alatt. Fényt hagyni, mint a drága Nyár!

Vagy legalább is mint a Nap, melyet elnyelt az alkonyat, de a legbúsabb éjben is világít még a gyöngyvirágban, a liliomban, mécsvirágban. Az életünk olyan tünékeny.
Ó, szent fényt hagyni volna jó!

Buzgán József