2011. április 10., nagyböjt ötödik vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Ez 37,12b–14)

Ezekiel nem sorolható be egyszerűen a próféták közé. Egészen sajátos stílusa van. Látomás és költészet nála ötvöződik, és ezért nem lehet határt húzni, hogy eddig látomás, és ettől kezdve költészet. A kommentátorok szerint Izrael történelmének legnehezebb és legdöntőbb szakaszában hirdette Isten üzenetét. Könyvének e ma idézett része reményt kelt Izraelben, miután az első huszonnégy fejezetben az ítélet félelmetes képeit jelenítette meg.

Feltehetően egyike volt a Babilonba hurcolt nyolcezernek, akiket Jeruzsálem elfoglalása, 598 után Nebukadnezár tett rabbá.

Nagyon talányos, ugyanakkor igen fontos az a prófécia, amit ma idézünk Ezekiel könyvéből. Ugyanez visszacseng vagy újra felcseng Dániel prófétánál, Dán 12,1b–3: „Abban az időben megszabadul néped, mind, aki be van írva a könyvbe. Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra. Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.

És felcseng János evangéliumában is: Jn 5,28–29:”Ne csodálkozzatok rajta! Mert elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra.”

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 8,8–11)

Szándékolt-e, vagy véletlen, de a római levél ma idézett részlete folytatja az olvasmányban megpendített próféciát, és mintegy kiegészíti azt. Hogyan kelhetnek életre, akik a föld porában nyugszanak? A Lélek által történhet ez, Isten Lelke által, aki ott van a teremtés kezdetén.  „A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.” (Ter 1,2)

A test nagyobb százalékban vízből áll, életkortól függően 70–90%-a az emberi testnek. Mi lesz ezzel a vízzel? Ez nem foglalkoztatja annyira az emberi elmét, mint a por, mely visszatér a földbe, az ásványok világába. A testünkből távozó víz, mely éltető eleme testünknek, és minden lehelettel távozik abból egy adag, nem izgatja az embert, mert lehet pótolni az elillant légnemű anyagot. Az ásványi anyagok, melyek testünk építő elemei, szintén folyamatosan távoznak testünkből. Ezeknek elvesztése sem izgat, hiszen minden étkezésénél pótolható. Csak az az utolsó marék hamu izgatja az embert, mely az eltemetett testből a csontokban marad, vagy hamvasztás után az urnában; az izgatja az embert, mert meglehetősen érthetetlen módon azonosul azzal az emberi tudat.

A Lélek, mely a káoszból rendet teremt, az ősvizet életté és élőlénnyé szervezi, ez a Lélek általában elhanyagolt a testtel szemben az ember mindennapi tudatában. Pál, ébreszteni kívánja a testi embert, hogy legyen inkább lelki, azaz jobban törődjön azzal, ami láthatatlan ugyan, de elsődleges a testtel szemben.

Ezen Lélek által a halottnak vélt élettelen anyag újra élőként jelenhet meg, és nemcsak elvileg és általában, hanem személyesen, mint „én”, „te”, „ő”.

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 11,1–45)

Élek. Már több mint hat évtizedet éltem. Akiket ismerek, akik életemhez tartoznak, már többen vannak odaát, mint itt. Tudom, hogy van halál, már csak abból is, hogy több ezer ember földi része fölött végeztem el a katolikus temetési szertartást. Lehet, hogy különös, de lelkileg éppúgy hozzám tartoznak, akiket ismertem, de már odaát vannak, mint akik még testben élnek. Akik még testben élnek, azok sem csak jelen fizikai és lelki mivoltukban vannak jelen számomra, hanem múltjukkal együtt. Mi is az élet, mely megjelenik bennem? Hogyan szemléljem? Saját életem folyamat, és mégsem egység. Más vagyok egykori gyermeki, ifjúkori énem szerint, mint aki ma vagyok. Más voltam egy hete, mint aki ma vagyok. Tudatomban van egyfajta folyamat „énem”-ről, de ez csak a folyamat tudata, és nem egy változatlan „én” tudata.

Sokan foglalkoztak már ezekkel és hasonló gondolatokkal. Erre vall, hogy sokan átélték a föltámadt Lázárral történteket lélekben. Ezek közé tartozik Juhász Gyula. Igaz, szép és gondolatébresztő, amit ír. Idézem:

„Ó mily csodákra bukkanok ma,
Ujjam tapint, ajkam beszél,
Mily szédítő sorsomnak sodra
Az élet ó be nagy, be mély!
Világtenger színén hajósok
Vagyunk mi, boldog emberek,
Miénk a holnap, mit a sors hoz,
Mindennap új remény dereng!

Csodák előtt ti vakon álltok,
Nem ráz meg boldog félelem,
Hogy láttok, éltek egy világot,
Mely újra pirkad most nekem!
Ittas szemekkel nézzetek föl
S csókoljátok meg a rögöt!
Íme: ez itt csak földi börtön
S az élet végtelen, örök!”

(Juhász Gyula: Lázár föltámadása)

„Uram, bocsásd meg, hogyha vétkezem,
De ez az élet nem kell már nekem.

Elhagytam egyszer és jó volt igen
Aludni sírom áldott méhiben.

Hallgattam, hogy a fű nő zajtalan,
Ó, a síroknak mély nyugalma van.

Már vártam, hogy virág meg rög leszek,
Mikor e zajba visszavitt kezed.

Úgy bánt e fény az örök fény után
S az ember, aki bámul rám bután.

A sok kiáltó és sok törtető,
Ki mind hiszi, hogy úr és isten ő.

A férgek lenn mind csöndesek nagyon,
Pedig övék ott ország, hatalom.

Engedd, hogy szépen visszatérjek én
S tovább pihenjek békém éjjelén.

Ki áment mondott, az mit kezdjen itt,
Uram, bocsáss meg, engedj el megint!”

(Juhász Gyula: A föltámadt Lázár)

Az élet, mely bennem zajlik, végtelen, az örökkévaló élet földi keretek között. Hol kezdődik ez az örökkévaló élet? Látom, tudom, vallom, hogy nem a születésemmel, nem a fogantatásommal, hanem Istenben van elrejtve kezdettől, és Istenben lesz elrejtve vagy nyilvánvaló mindörökké. Nekem ez a hit elég, és boldoggá tesz, békét ad szívemnek. Nem tudom, nem is kell dogmával igazolni.

Moody, aki sokat foglalkozott az élet és halál kérdéseivel, és több könyvben megírta tapasztalatait, gondolatait, A fényen túl című könyvében megállapítja:
„Ma semmivel sem vagyunk közelebb az élet utáni élet alapvető kérdésének megválaszolásához, mint voltunk ezredévekkel ezelőtt.”

Akik a klinikai halál állapotából visszatérnek, nem kivétel nélkül, de sokan azonos vagy hasonló élményekről számolnak be. Ezekből az élménybeszámolókból következtetve ezt állítja: „Ezt a világot dicsfényben tündöklő, elhunyt hozzátartozók lakják, és egy Felsőbb Lény kormányozza, aki az újonnan érkezettet végigvezeti élete történetének áttekintésén, mielőtt a további földi életre visszaküldené. Visszatérésük után ezek a „meghalt” emberek már sohasem ugyanazok, akik voltak. Az életet a maga teljességében ragadják meg, és kifejezésre juttatják azon hitüket, hogy a szeretet és a tudás a legfontosabb mindenek fölött, mivel csak ezek azok, amiket magunkkal vihetünk.”

Úgy gondolom, arra gondol, amikor azt írja: „magunkkal vihetünk”, hogy amit örökre sajátunknak tudhatunk. A sajátunk itt azt jelenti, hogy az örökkévalóságban ez az Istenben feloldottan megmaradó személyiségem tudata.

Buzgán József