2011. augusztus 28., évközi 22. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Jer 20,7–9)

Bizony, elfárad a próféta, mert amint manapság mondják, „emberből van” ő is. Még a legnagyobbak is elfáradnak, Jézus is, Mózes is, Illés is. Hozzáteszem, még az egyszerű lelkipásztor is elfárad. Pedig ezt nem szokták neki megbocsátani, sem elöljárói, sem szolgatársai, és főként nem a hívek. Mit panaszkodik...?

Mikor fárad el a próféta? Azt hiszem, leginkább akkor és abban fárad el, amikor nem látja munkája, küldetése értelmét. Minden ember ebbe fárad bele. A szülő sem a gyermekéért vállalt munka nehézségei miatt fárad el, hanem ha látja, hogy akiért él, semmibe veszi őt és mindent és mindenkit. Mi segít az emberen, ha küldetése hiábavalónak tűnik? Nem szólamot akarok pufogtatni, hanem igazat mondok, csakis az igazat. A misztika és a lélektan igazolja a bölcsek tapasztalatát: amit tenned kell, tedd úgy, hogy ne várj érte elismerést, hálát, dicséretet. Jézus pedig hozzáteszi: „Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.” (Mt 6,18)
   
Franz Werfel Jeremiás prófétáról írta Halljátok az Igét! címűt híres könyvét. Alaposan tanulmányozta a prófétát, szerette is, csodálta is, és így jellemzi őt könyve végén:

„Ez a próféta nagyon érzékeny ember volt, aki kíméletlenül fordult szembe korával és világával. Félénk ember volt, akit azonban e föld nyilvánvaló és hatalommal rendelkező tévedései sem tudtak megtörni. Mert senki másnak nem engedelmeskedett, csak Isten hangjának, amely benne és hozzá szólott... Jól tudja, hogy ezekkel a szavakkal igazi megismeréseiből szinte semmit sem mondott el. Hiszen sok feladata közül éppen az lesz az egyik, hogy megmutassa: csak a világ ellen lehet nagy az ember és sohasem a világgal, hogy akiket mindig legyőznek, azok az örök győzők, s hogy a hang valóságosabb, mint a lárma. A szellem öröme lélegzik benn; tudja, hogy az isteni hang most is változatlan erővel zendül fel, ma és mindenütt. Benne és általa is szól az ige. Csak arra van szükség, hogy lelkének legbelső hallását finomra és élesre köszörülje, s akkor majd meghallja a megvesztegethetetlen és egyetlen igazságot, amelyet követnie kell. (Franz Werfel: Halljátok az Igét! 602. oldal)

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 12,1–2)

Szent Pál leveleinek nagy részében megtalálható az itt is megjelenő szerkezet: a levél első részét elméleti vagy elvi kérdések tárgyalása foglalja el, míg az utolsó fejezetekben erkölcsi utasítások és irányítások (parainézis, azaz intés, bátorítás, buzdítás) vagy páli szóval élve paraklézis (vigasztalás) találhatók.

Farkasfalvy D. szerint az, amit felolvasunk a misén, a latin szöveg alapján készült fordítás: „Isten irgalmára kérlek benneteket” (per misericordiam Dei) nem felel meg az eredeti görög szöveg értelmének. A görög szöveg értelme: „Isten irgalmától indíttatva”. Ez nem szőrszálhasogatás, hanem teológia. „Az intelem soha nem jelent egyszerűen parancsot vagy követelményt, az intelem a kegyelem érvényesülése követelmények formájában.” (Karl Barth)

A levélben foglalt kifejezések értelmezése:
„szellemi hódolat” = nem formaság, hanem a lélek mélyéről indított istentisztelet
„ne szabjátok magatokat a világhoz = ne legyetek konformisták
„gondolkodástokban megújulva = belső átalakulás értelem, érzelem és életfelfogás tekintetében.

R. Brockhaus: „Nem a törvény parancsolatainak vagy követeléseinek talaja az, amelyre Isten minket állított. Azon ma is, mint mindig, tökéletes kudarc lenne a végeredmény. Csak az isteni irgalom képes a hívőt belsőleg és külsőleg átformálni… Nem elég külsőképpen elszakadni a világtól, szüntelenül meg kell újulnunk értelmünkben (vö. Ef 4,23), meg kell őriznünk magunkat szeplőtelenül a korszellemtől, az emberek szokásaitól és az uralkodó közvéleménytől, az olyan emberek befolyásától, akik Istent nem ismerik, és szívük sötétségében élnek.”

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 16,21–27)

Ma egy hete olvastuk az evangéliumot, melyben Péter apostol nagy elismerést kapott Jézustól: „Nem test és vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám..... Te szikla vagy, és erre a sziklára építem Egyházamat, és a pokol hatalma sem vesz erőt rajta.” És lám, ma pedig egyenesen azt hallja ez a szikla-jellem, hogy „takarodj!” és „Sátán”. Miért? „Mert emberi módon gondolkozol, és nem Isten tervei szerint.” Íme, ahogy Pétert sem mentette meg a Lélek attól, hogy emberi módon gondolkodjon, és nem Isten tervei szerint, úgy ez velünk is gyakran megesik. Az ok rendszerint ugyanaz, mint Péter esetében. Nem tudja elfogadni a szenvedést, nem tudja, hogy a rosszat Isten nemcsak megengedi, hanem egyenesen benne van Isten tervében.

A szenvedést, legyen az lelki vagy testi, bizony nem könnyű elfogadni, hiszen akkor már nem volna szenvedés. Hajlamos az ember úgy kifakadni és panaszkodni, ahogy Jeremiás próféta teszi a mai olvasmányban. Istennek talán legnagyobb kegyelme az, ha valaki megérti a kereszt titkát. A szentek tudnak tanácsot adni vagy jó példát.

Assisi Szent Ferenc jó példát ad a szenvedés szemléletében.

Ha Isten akaratát kívánta tudni, szokása szerint fölüttette az evangéliumos könyvet. Élete vége felé is így történt. Leó testvérrel háromszor fölüttette a könyvet, s első tekintete az isteni gondviselés végzéséből mind a három ízben Krisztus kínszenvedésére esett. Ebből megértette, hogy valamiképpen életének mívelkedeteiben Krisztust követte, úgy még mielőtt e világból távoznék, a megpróbáltatásokban, a fájdalmakban és a szenvedésben is hozzája kell hasonlítania.
A szeptember havi szent Kereszt ünnep előtt való napon Szent Ferenc egész magányosan imádkozott cellájában, mikor megjelent az Isten angyala, s Isten nevében mondá néki: Buzdítalak és intelek, hogy készülődj, s alázatos béketűréssel igyekezzél alkalmatossá lenni annak elfogadására, amit az Isten veled tenni szándékozik.
Másnap, vagyis a szent Kereszt ünnepén, kora hajnalban, Szent Ferenc cellájának ajtaja előtt ájtatoskodott s kelet felé fordított arccal így imádkozott: Ó Uram, Jézus Krisztus, arra kérlek, hogy két kegyelmet gyakorolj velem, mielőtt meghalok: az egyik, hogy amíg élek, amennyire lehetséges, érezzem lelkemben és testemben azt a gyötrelmet, melyet te, édes Uram, keserves kínszenvedésed alkalmával szenvedtél; a másik, hogy – amennyire lehetséges – érezzem a szívemben azt a túláradó szeretetet, mely téged, Isten fiát, arra késztetett, hogy értünk, bűnösökért oly szörnyű kínokat önként magadra vállalj.
Ekkor megjelent neki Krisztus látomásban, és ezt mondta neki: Tudod, mit tettem veled? Hogy zászlóhordozóm légy, a Sebhelyeket, kínszenvedésem jeleit adtam néked. Ekkortól Krisztus sebhelyeit viselte testén. (Fioretti)

Az a mondat, mely kulcsa Krisztus tanításának, szintén a kereszt titkát foglalja magában. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti, megnyeri azt.” Ezt értette meg Pál apostol is, amikor ma idézett sorait megírta a Rómában élő keresztényeknek. Ezt, a kereszt titkát kell megértenie minden kereszténynek, mert enélkül lehet valaki vallásos, de nem lehet keresztény.

Reményik Sándor is ír erről:

A keserű pohár
   
Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:
Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a Te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: nem!
Nem sóhajtok: „Múljék el, ha lehet” –
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend –
S a makacs pohár újra falnak ment.
Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém, sajátom e sötét pohár –
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,
A karom kinyílt félig-akaratlan,
S felmérve csillagszabta sorsomat,
Fogtam s lassan fenékig ürítettem
A poharat.”

*

Buzgán József/Magyar Kurír