2011. augusztus 7., évközi 19. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (1Kir 19,1a.11–13a)

Hogyan találkozik az az ember Istennel, akit „buzgóság emészt” az Úrért, a Seregek Uráért? Erről szól a történet, amikor Illés Isten-élményéről olvasunk a Bibliában. Élete első szakaszán találkozik az ember az imával, a szertartásokkal, a világnézettel, és mindez együtt a hagyomány, mely rendes körülmények között légkört jelent a lélek, az egész ember számára. Majd jön az egyéni keresés, a világ megismerése, és itt már megváltozik a légkör. A fiatalember „világot lát”, mely világot ő keres fel, vagy az a világ elfoglalja a gyermekkor hagyomány teremtette légkörét. Az idegen légkör Illés számára a Baál-kultusz, melyet Acháb király idegen felesége hoz az országba. A két vallás, a két kultúra szükségképpen szembekerül egymással. Illés a legharcosabb képviselője az ősi vallásnak, kultúrának, a Jahve-kultusznak, szemben a Baál-kultusszal. Ez a harc azért nagyon érdekes, mert minden emberi számítás ellenére nem a sokkal erősebbnek látszó és szélesebb körben uralkodó Baál-kultusz győz majd, hanem a gyengébbnek látszó, a szűk körben elterjedt Jáhve-kultusz lesz a győztes.

Ez ma azért időszerű, mivel a vallás az emberek egyre szélesebb körében a perifériára szorul, és az Istent néven nem nevező köd-kultúra terjed. A köd-kultúra alatt azt értem, hogy minden benne van, de alig valami látszik, és nincs benne világosság, csak homály. Ez egy negatív isten-kép, és bármennyire ködös, uralkodik. Az isten-kép meghatározza a világot. Ezzel kapcsolatban idézek valakit, akinek csak a nevét jegyeztem fel valamikor (Nierenberg):

"Nem az emberről és kötelességeiről alkotott felfogás, nem az államról és a hatalomról adott értékelés döntő egy kor meghatározásában. Ez mind csak következmény. Az Isten-kép irányítja, vezeti, igazgatja ezeket a felfogásokat és értékeléseket, mégpedig egy kor jellegzetes Isten-képe… Ha tehát korunk elrémítően egyedüli sajátossága a veszély és az ígéret, akkor innen kiindulva kell a kortól kívánt Isten-kép után kérdeznünk; csak innen kiindulva értjük meg az embert. Minden valódi Isten-kép a kinyilatkoztatás keretében szemlélhető; de másképp látta a középkor az Istent, mint az apostolok; másképp a misztikusok, mint a barokk. Én azt hiszem, hogy mi a felfoghatatlan Isten előtt állunk. "Magyarázzanak meg téged mások, én imádni akarlak."

Illés kora a Kr. e. IX. század. Mózessel tekintik őt egyenrangúnak, mert megvédte a zsidó hitet a Baál-kultusz rontásával szemben. Ami a barlangban történik az Illés gondolatainak és lelki világának tükre. Nem kevés indulat és nem közönséges lelki erő lakott Illésben, amiről a Biblia tanúskodik. De ha egy emberre nem hallgat a nép, ellensége a kulturális-vallási élet minden irányítója, ha nem mer mellette kiállni a király, akkor mégiscsak elbizonytalanodik, és megkérdezi, hogy „kiért és miért harcolok én? Hol van az Isten?” És a válasz megérkezik egy olyan lelki állapotban, amit a tüzet követő enyhe szellő susogása jelképez.

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 9,1–5)

Pál apostolt nem kevés vád érhette, mert mint buzgó és harcos farizeus, a zsidó hit védelmezője, átment az ellenség táborába, a keresztények közösségébe, és ott a tőle megszokott fanatizmussal és fogyhatatlan fizikai és szellemi energiával hirdette Krisztust. Olykor el is fáradt, és esküvel egyenrangú szavakkal bizonygatnia kellett, hogy nem áruló, hanem ellenkezőleg, a legjobbat akarja mindenkinek, elsősorban az izraelitáknak. Ezt teszi a Rómában élő keresztényeknek címzett levelében is, amint ma hallottuk.

Mózes akkor volt hasonló lelki állapotban, amikor a hegyről lejőve látja, hogy a vezetésére bízott nép nem képes a bálványok nélkül élni. Mózes akkor így szól Istenhez: „„Nézd, a nép nagy bűnt követett el és aranyból csinált magának istent.

Mégis bocsásd meg vétkét... ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál.” (Kiv 32,31-32)

Az idézett 9. fejezet 4-5 verseiben a választott nép kiváltságainak listáját nyújtja a levél: a fiúság kivételes helyzete, nekik nyilatkozott meg Isten dicsősége, ők kapták Istentől Mózes közvetítésével a Törvényt, az övék a legtökéletesebb istentisztelet.

A Talmud szerint az egész világnak három dolog az alapja: a Törvény, a templomi szertartások és a jócselekedetek. Nekik szólnak a próféták által kinyilatkoztatott ígértek, ők Ábrahámnak, Isten kiválasztottjának ivadékai, bár azt is kifejti korábban (2,28) ugyanebben a levélben, hogy a választott néphez tartozás nem vérszerinti származás eredménye, ahogy Pál a körülmetéltséget is lelki értelemben fogja fel.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 14,22–33)

A vízen járni sokféleképpen lehet. Az embernek legalább egy szörfre szüksége van, hogy tartósan, mintegy járni tudjon a mélyvíz felszínén. De ehhez is kellenek még a tarajos bukóhullámok, melyeknek nagy a tolóereje, amit bizonyos technikai tudással fel lehet használni látványos mutatványokhoz. Ahogy Jézus a vízen jár eszköz nélkül, az a csodák világába tartozik. De miért tette ezt Jézus? Ő nem szeretett kérkedni azzal, amire képes volt. Úgy gondolom, hogy a Máté evangélium tudósításának sem az a célja, hogy Jézust bemutassa, mint valami bűvészmutatványra képes messiást. Amit az esetről olvasunk, azt egységes képnek kell tekintenünk, melynek allegórikus értelmezése kínálkozik tanulságosnak. Konrád Witz 1444-ben egy fatáblán megfestette a jelenetet. A háttérben a hegy, ahol Jézus a magányt keresve imádkozott. A hegy misztikus homályban, de természetesen nem éjféli sötétségben jelenik meg, hanem világító felhők alatt. Még mindig a háttérben egy település látszik, mely csak sejtteti a Jézushoz korábban odasereglett embereket. Az ellenszelet a festő nem tudta, vagy nem tartotta fontosnak érzékeltetni. Mert az előtérben látható csónak alatt nyugodt a víztükör. Mégis, az allegórikus értelmezésben szerepe lehet az ellenszélnek is, mely a lélek, a szellem világában éppoly mindig jelen lévő valóság, mint a kerékpárosok életében. A csónakban a kétségbeesett tanítványok eveznek, de Péter már a vízben félig elmerülve közeledik a középkori viseletben vízen járó Jézushoz.

Keresem az evangélista gondolatát a leírt jelenetben. Azt hiszem, ez a jelenet is „isten-élmény”, ahhoz hasonló, amit Illés átélt a hegyen. A tanítványok, élükön Péterrel rendkívüli tapasztalatot szereznek. A tapasztalat szavakkal nem írható le kielégítően. Át kell élni, hogy jelen vannak az elemi erők, mint a szél, a víznek az emberi élet számára félelmetes mélysége, a tó felszínén csapkodó hullámok embert próbára tevő ereje, az ember küzdelme az elemekkel, és ezek között, de inkább ezek fölött az erők fölött a nyugodt Krisztus, aki uralkodik a természet erői fölött. A festő által ki nem fejezhető módon jelen van a hiedelemvilág is, mely kísértetet lát Krisztusban, aki megjeleníti Isten hatalmát.

Az éber lelkű ember, a gondolkodni képes ember, keresi Istent a világban, ahol jeleket talál, mely Isten „kezenyomát” hordozza. Istent nem a világban, a fizikai világban találja meg az ember, hanem belül, egy végtelenül tágas világban. Ez a találkozás múló, de nyomot hagyó élmény, melynek forrásához mindig visszavágyik az ember.

Buzgán József