2011. december 18., advent negyedik vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (2Sám 7,1–5. 8b–12)

Az evangéliummal párhuzamba állítva az olvasmányt, a közös gondolat az lehet, hogy Isten házat készít Dávidnak, majd utódjának, a messiásnak, a Názáreti Jézusnak is. Jóllehet a két ház különbözik egymástól, de a lényeg az, hogy az Úr készítette. Dávid tudja, hogy szerencséjét, sikereit az Úrnak köszönheti, és válaszolni óhajt a gesztusra, az Úr kegyére. Mivel ő többre becsüli a cédrusfából ácsolt házat a sátornál, tervezi, hogy a sátor helyett a frigyládának méltóbb helyet készít, mint egy sátor. Dávid és népe Mózestől örökli a frigyládát és a szent sátort.

A vándorlás évtizedei alatt szóba sem jöhetett, hogy a sátornál alkalmasabb helyet találjanak a frigyládának, hiszen folyton úton voltak. Miután befejezik a vándorlást és meg akarnak állapodni egy bizonyos térségben, a megváltozott helyzet szüli a gondolatot: sátor helyett ház kell a frigyládának is, mely számukra Isten jelenlétét jelzi. A frigyláda és a szent sátor már önmagában is megalkuvás Mózes részéről, aki joggal és nagyon következetesen kívánta megérttetni népével, hogy Istennel nem szabad kapcsolatba hozni semmit, ami megfogható, ami anyagi, ami a bálványimádás veszélyét hordozza magában.

Az anyagi világban testi érzékszerveivel tájékozódó ember nem képes tökéletesen függetlenítenie magát az anyagi jelenségektől akkor sem, ha a legtisztább szellemet megsejti. Az ember látni, hallani, fogni, érezni szeretne, ha Isten jelenlétét tudatosítani akarja.

Ma is így van ez. Egy szentéletű ember, aki keresztény volt, csak két ágat tett keresztbe, hogy Krisztus keresztjére emlékeztesse őt. Semmi egyebet, ami anyag, nem kívánt vallásossága területén, de ahhoz a két ághoz nagyon ragaszkodott. Lelki vezetője elvette tőle, és nem is adta vissza.

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 16,25–27)

Amit ma idéztünk, a római levél befejezése. Meglehetősen bonyolult mondat. A lényeg benne ez: „Istennek legyen dicsőség!” Innen induljunk ki, majd bővítsük fokozatosan a hálát adó mondatot. Miért használja itt a jelzőt: „az egyedül bölcs Istennek”? Bizonyára azért, mert elrejtette a „titkot”. Jézus imája áll ezzel párhuzamban: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad.” (Mt 11,25) Összecseng ezzel az első korintusi levél következő mondata is: „Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek! Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt. (1Kor 1,26-29) Ennek előzménye pedig az a megállapítása és keserű tapasztalata Pál apostolnak, hogy…”A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. (1 Kor 1,22–24)

Ez a „titok” ma is éppúgy van jelen még a keresztények körében is, mint az apostol korában. Csak aki rátalál a megfeszített Krisztusra és a titokra, a megfeszített és „titokzatos” módon, sokféle módon jelenlévő Krisztusra a világban, csak az érti Pál szavait. És ez így van jól, mondja az apostol.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 1,26–38)

Dávid templomot akar építeni Istennek. - halljuk a mai olvasmányban. Isten Fia lakást vesz egy fiatal lány szíve alatt. - halljuk a mai evangéliumban. Hol lakik hát Isten? Mire való a templom? Gondolkodjunk el ma ezeken a kérdéseken!

Bármerre járunk a világon, valamiféle templomot találunk. Különböznek is e templomok, és valamiben egyformák is. Joggal mondja Reményik Sándor:

Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.
(Reményik Sándor: Isten)

Az emberi természetet tükrözi a templom, azok hasonlósága és különbözősége is. Egyik vallás a másik vallás templomát kerüli, egyik felekezet a másik felekezet templomát ócsárolja. Nemcsak a kőből épült templomokkal van ez így, hanem testünkkel is, mely szerencsés esetben a Szentlélek temploma. Ne lepődjünk meg ezen, mert velünk is így van, minden emberrel így van. Az evangéliumokban is találunk erre példát. Amikor János és Jakab apostolok meg akarják átkozni a szamaritánusok egyik faluját, mivel nem adtak nekik szállást, Jézus azt mondja nekik: "Nem tudjátok milyen lélek lakik bennetek!" (Lk 9,55) Más alkalommal Péternek mondja: "Távozz tőlem, Sátán, mert emberi módon, és nem Isten tervei szerint gondolkodol!" (Mt 16,23) Pedig ezt is Péternek mondta Jézus: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.” (Mt 16,17)

A biblia alkalmas arra is, hogy végigkísérhessük az ember útját egy kultúrkörön belül, ahogyan eljut a templomépítéshez. Az ősatyák nomád pásztorok, nem is gondolhatnak templomépítésre, de oltárt építenek. Minden alkalommal, amikor valami rendkívüli történik életükben, és hálájukat ki akarják fejezni, oltárt építenek. Lelki világukra pedig ez a gyakran idézett mondat vet fényt: "Isten színe előtt járt". (Ter 5,24; Ter 6,9) Azt jelenti ez, hogy állandóan tudatában élt Isten jelenlétének, és ennek megfelelően viselkedett.

Jákobnál tűnik fel először a templomépítés gondolata. Menekülése közben, a pusztaságban kőre hajtva fejét álmot lát. Felébredve sem felejti az álmot, és azt mondja: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.” Megborzadt, és azt mondta: „Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt van az Isten háza, és itt van az ég kapuja.” Amikor Jákob másnap reggel fölébredt, vette a követ, amelyen fejét nyugtatta, felállította emlékkőül és olajat öntött rá... Jákob fogadalmat tett: „Ha Isten velem lesz és védelmez az úton, amelyen most járok, s ad kenyeret ennem, és ruhát, amit fölveszek magamra, és ha egészségben visszatérek atyám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő, amelyet emlékkőül felállítottam, az Isten háza lesz, és mindenből, amit adsz nekem, hűségesen tizedet adok neked.” (Ter 28,16-22)

Templomot sem ő, sem fiai nem építhetnek, hiszen nomád pásztorok, majd idegen földön élnek. Amikor utódaik Dávid korában letelepednek, és várost építenek, akkor gondolnak arra, hogy illene Istennek is házat emelni. A mai olvasmányban is érezhető, a ma nem idézett folytatásban pedig nyilvánvaló, hogy a próféta nem egyértelműen helyesli a király gondolatát, mert a templom magában hordozza a bálványimádás veszélyét. Már a frigyláda is magában hordta ezt a veszélyt. Salamon mégis felépíti a templomot, de már a templomszentelési imában erőteljesen kihangsúlyozott, hogy Isten nem lakhat emberi kéz által emelt falak között, hiszen az egek egei sem képesek befogadni.

A keresztények az üldözések idején magánházaknál találkoznak, és a földalatti folyosókban gyűlnek össze, a katakombákban. Rómában legalábbis így van. Később többnyire átveszik a pogány templomok épületmintáit, és a századok során építkezéseik tükrözik a kor szellemét. A Biblia a jövőbe tekintve, a mennyei Jeruzsálemről is képet fest, és bizony meglepő: "De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma."(Jel 21,22)

A templomokról elmélkedve, ezért legutolsó kérdésünk az lesz: kinek a temploma vagyok én? Mert templom az egész világ, templom egy harmatcsepp is, templom az emberi építmény is, de elsősorban templom az ember.

Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.
(Reményik: Isten)

Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irigykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.
(Reményik Sándor: Templomok)

Befejezéshez:

Könyörgök tenéked, hogy szentelj meg éngem,
Tulajdon templomod hogy lehessen lelkem,
Szeplő nélkül tiszta légyen én életem,
Lakozzál te bennem!
(Balassy Bálint: Hymnus tertius)

Buzgán József