2011. február 6., évközi 5. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 58, 7-10)

Minden kérdés mögött, ami előjön Izaiás próféta könyvének ma idézett részét illetően, a gondviselés hogyanja húzódik, mint háttér. Mindenben és mindenkor a gondviselés érvényesül? Ha igen, akkor szabad-e valójában az ember? Ha az emberi szabad akarat határt szab a gondviselésnek, akkor hogyan nyithat annak teret mégis életében? Úgy is kérdezhetnénk: hogyan próbálja az ember a maga szolgálatába állítani Istent? Az ima, a böjt és egyéb vallásos cselekedetek mikor maradnak mentesek a mágia gyanújától? Ha nem nyílik meg az ég - és ez gyakori -, ha nem jön mégsem a segítség, akkor mit tehet az ember? Végeredményben erre a kérdésre válaszol a próféta. Azt javasolja, hogy járjon az ember az igaz élet útján, gyakorolja a felebaráti szeretetet, és megérkezik fentről a segítség? És ha mégsem jön a segítség? Akkor az embernek nem marad más választása, mint hogy ne ő akarjon, hanem őszintén és fenntartás nélkül tudja mondani Istennek: „Legyen meg a te akaratod.”

Ezt nem könnyű őszintén és fenntartás nélkül kimondani. Mert az embert vágyai, elképzelései, ösztönei vezérlik. Ezekkel azonosul az ember, és nem tudatosan, hanem sokkal mélyebben attól fél, hogy énje semmisül meg, ha lemond elképzeléseiről, vágyairól az életét illetően. Itt értjük meg, mit jelent, amit Pál apostol a Filippiben élő keresztényekhez címzett levelében ajánl:
„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2.5-8)

Saját tapasztalatom, de lelkipásztori gyakorlatom is igazolja, hogy a lelki béke csak úgy szerezhető meg újra és újra, ha ezt az önkiüresítést el tudja végezni az emberi. Akkor születik újjá, és énjét megtisztultan találja.

Gondolatok a szentleckéhez (1Kor 2,1-5)

Nagy hiányosság-e, ha egy lelkipásztor nem tud választékos módon beszélni? Nem baj, ha valaki választékos módon tud beszélni, de lehet pótolni mással. Nagy hiányosság-e ha valaki nem tanult filozófiát, azaz emberi bölcsességet, és így hirdeti Jézus Krisztust és az ő evangéliumát? Nem baj, ha valaki jártas a filozófia területén, a logikában, a kritikában, a teodiceában, de lehet pótolni mással. Nagy hiányosság-e, ha valakinek nincs elég önbizalma és félszeg bátortalansággal hirdeti Jézus Krisztust és az ő evangéliumát? Nem baj, ha valaki magabiztos fellépésű, és meggyőzően tud érvelni, de ezt is lehet pótolni más módon. Mi az, amit nem lehet pótolni? Mi az, amit az igehirdető nem nélkülözhet, ha azt szeretné, hogy fáradozásainak gyümölcse, maradandó értéke legyen? A kegyelembe vetett hitet nem lehet semmi mással pótolni. Pál ezt így nevezi: Jézus Krisztusban bízom, mégpedig a megfeszített Jézusban, akinek nevében beszélek. Látja ugyanis saját elégtelenségét, gyengeségeit, és mégis tapasztalja, hogy működik a kegyelem vele és általa, hogy áldás van tevékenységén, fáradozásain: Pál ezt így nevezi: a lélek és erő bizonysága.

Ma az igehirdetők közül sokan önmagukban bíznak, a módszereikben, az oktatások számában, a szakemberek bevonásában. Hisznek-e a kegyelem hatékonyságában? Elméletileg igen, gyakorlatilag nem. Az „ex opere operato” mosolyra készteti őket. Pedig aki hisz a szentségek „ex opere operato” hatékonyságában, az azt vallja, amit Pál apostol. Aki módszerektől, technikáktól és praktikáktól vár eredményt, az Pelagius követője, de nem Jézus Krisztusé, de még csak nem is Pál apostolé.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 5,13-16)

Első hallásra a sóról és világosságról mondott két hasonlat úgy tűnik, pusztán jelkép. Ha így lenne, a föld sója itt azt jelenti, hogy Jézus tanítványainak, az a rendeltetésük, hogy az emberek közösségét Isten szemében értékessé tegyék jelenlétükkel, mert őket már az örökkévalóságra alkalmassá változtatta a „jó hír”. A világ világossága pedig azt jelenti, hogy Isten üzenetét, a jó hírt (evangéliumot) hirdetve és követve, világosságot hordozzanak a világban Krisztus tanítványai. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a Bibliában a világosság szó jelentését, azt találjuk, hogy ez a szó nemcsak a jelképek területére tartozik, hanem a fizika, a metafizika, a misztika, az élettan és az erkölcs világában is valós értéket hordoz. Azt hiszem nem haszontalan betekinteni ezekre a területekre.

A bibliai teremtéstörténet azzal kezdődik, hogy Isten megteremti a világosságot. Nem szerencsés dolog a bibliai írásokban természettudományt keresni, de nagyon érdekes és a legújabb korból származó a következő felismerés, melyet DE BROGLIE, "Fizika és mikrofizika" című könyvében ír: „Ma már kísérletekből tudjuk, hogy a magában fennálló energia át tud menni az anyagi formából fénybe és viszont. Megvan a bizonyíték, hogy a fény és az anyag nem más, mint az energiának két különböző megnyilvánulása... A fény a leggyorsabb, legfinomabb és legkötetlenebb minden megnyilvánuló energiaforma között.”

És ez a fizikus talán átlépve illetékességi területét, leírja még: „Ha szabad folyást engedünk képzelőerőnknek, akkor az idők kezdetén mindenképpen ott sejthetjük az isteni FIAT LUX -ot, a Legyen világosság! -ot. A lét elején csak a fény volt és semmi más. Ez a fény szülte azután folytonosan továbbhaladó sűrűsödésével az anyagi mindenséget, amint azt ma – hála a fénynek – láthatjuk. Egykor, az idők teljességében a mindenség talán visszatalál eredeti tisztaságához, amikor majd felbomlik, és újra fénnyé változik.”

Mivel a fény az anyag ill. energia legtisztább formája, a legközelebb van ahhoz, amit mi láthatatlan, szellemi vagy lelki világnak nevezünk. Ezért is van, hogyha valamit megértettünk, azt szoktuk mondani: „megvilágosodott előttem”, „felvilágosítottak” stb. Ugyancsak érdekes – nem is tudom milyen területre sorolható e jelenség – amit Moody Élet az élet után című könyvében ír azoknak az embereknek a tapasztalatáról, élményéről, akiket sikerült visszahozni a klinikai halál állapotából. Röviden idézek a könyvéből:
„Az általam tanulmányozott közlésekben a leginkább bámulatba ejt az az elem, mely az egyénekre a legnagyobb hatással volt: egy nagyon ragyogó fénnyel való találkozás. ...Szokatlan megjelenési formája ellenére egy személy sem kételkedett abban, hogy ez a fény élőlény, Fénylény. Személyi tulajdonsága és félreismerhetetlen személyi jegyei vannak. Leírhatatlan szeretet és melegség árad a haldoklóra ebből a lényből......”

Mivel a világosság a legtisztább energia, a sötétség pedig ennek hiánya, jelképnek is nagyon alkalmas a kettő ellentétét erkölcsi értelemben használni. Ami bennünk erény, mint pl. a szeretet vagy igazmondás, az bizonyos értelemben energia és hatni képes. A hiányt, vagyis a bűnt pedig hiába palástolom, hatni a világban nem tudok, mert nincs energiám. A legnagyobb energiát erkölcsi értelemben az az ember birtokolja, akiben Isten iránti szeretet van. Ezért írja a nagy misztikus, Keresztes Szent János a következő sorokat:
„Az Egyháznak rendkívül hasznára szolgál csak egy csepp is az ilyen szeretetből. Végre is erre a szeretetre vagyunk teremtve. Akiben ez a szeretet megvolna, egyetlen tette fölérne korábbi ezernyi tettével...Isten mentsen meg benneteket attól, hogy a só megromoljék, mert akkor, ha külsőleg úgy látszik is, mintha történnék valami, alapjában véve munkátok semmit sem fog érni." (Szellemi páros-ének 359-360 old.)
   
Ezt értette meg Sík Sándor költő is amikor e kis verset megírta:

„Az Isten küld testvéreim tinéktek,
hogy sugarai eleven tüzét, amik arcáról a szívembe égtek,
sugározzam a testvéreknek csendesen szerteszét,
a testvéreknek, kik az éjben járnak,
az Isten küldött szentjánosbogárnak.”

Buzgán József