2011. január 9., Urunk megkeresztelkedése

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 42,1-7)

    Hogyan lép fel, akit Isten küld? Hogyan jelenik meg, aki mögött a mindenható Isten hatalma és tekintélye áll? Úgy, mint Mózes, aki 40 napos lelkigyakorlat után lejön a hegyről, kezében a törvény kőtábláival, és amikor látja népének tiltott ünneplését, dühében sziklához csapja a kőtáblákat? Úgy, mint János, a keresztelő, aki fejszét tart a kezében, hogy kivágjon minden meddő fát? Úgy, mint Illés, aki véres párbajra hívja ki Baál papjait? Nem, ezek mindegyike mögött emberi indulatok izzanak, és az az álruhát kedvelő hatalomvágy, mely minden ember lelke legmélyén tanyázik bevehetetlen erődben. Úgy jelenik meg, aki Isten nevében és küldetésében jár, és már megtisztult embersége természetes indulataitól, ahogy Izaiás látomásában olvassuk: „Nem kiált majd, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön. Az ő tanítására várnak a szigetek.”

    Mózes, talán akkor szelídült meg, amikor a hegyről meglátta az ígéret földjét, és látomása támadt, hogy mennyi véres harc következik még e föld elfoglalásáért és megtartásáért. Vissza se tért, Józsuéra hagyta a harcokat. Keresztelő János, talán akkor szelídült meg, amikor börtönbe került, és a várt szabadító helyett a hóhér közeledett hozzá. Illés pedig akkor szelídült meg, amikor a Hóreb barlangjában nem látta az Urat a hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvészben, sem a földrengésben, sem a tűzben. De az enyhe szellőben, mely a tüzet kísérte, Illés észrevette, hogy jelen van az Úr, aki megkérdezte: „Mit csinálsz itt, Illés?” (1Kir 19,11-13)

Gondolatok a második olvasmányhoz (ApCsel 10,34-38)

    Mikor kezdi beszédét valaki ezekkel a szavakkal: „Valóban el kell ismernem….”? Akkor, ha előbb gyakorolta és jogosnak tartotta a személyválogatást. A személyválogatásnak ezer és egy formája van, és lépten-nyomon gyakoroljuk, de észre sem vesszük. Reményik Sándor átelmélkedte, és Ha számbavetted című versében szívbemarkolóan megfogalmazta az embernek ezt a gyarlóságát, fogyatékosságát. Idézek a versből egy részletet:
„A legsikoltóbb seb talán nem az, / Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán / S tán az se, mit suttogva, hátmögött / Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

A legsikoltóbb, legégőbb sebek / Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet. / Mely indult jóakarat ösvenyén / És öntudatlan gúnyba tévedett.

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet, / Indulnak egy elejtett szó nyomán, / Mit elhallgatni - véltük- nincs miért, / S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy györtődő szív úgy eped / Egy szónkért , mely meg tudná váltani, / S virágoskertből sivataggá lesz. / Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe, / A léptünk rajta döngve áthaladt, / Semmit se tettünk - csak nem vettük észre - / És eltapostuk, mint egy bogarat.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 3,13-17)

    Urunk megkeresztelkedésének eseményére emlékezünk ezen a vasárnapon. Nagyon sok kérdést vet fel ez az emlékezés. Mivel mindig keresnünk kell egy liturgikus ünnep vagy a Szentírásból idézett mondatok időszerűségét, a keresztelés, a keresztség jelen kérdéseivel is szembe kellene néznünk. Erről mégis csak annyit mondok, hogy a lelkem mindig épül a kereszteléseken. Pedig 40 év lelkipásztori gyakorlata után már természetszerűen rutingyakorlat is a keresztelés szertartása számomra. Nem is kell már könyvet használnom, mert a szöveg rögződött. Csak a szülők vagy hozzátartozók, elsősorban a keresztelendő édesanyjának szemét és arcvonásait kell néznem tapintattal, és a rutingyakorlat élővé válik, és a meghatottsággal kell küzdenem. Pedig az esetek többségében alig láttam a szülőket korábban templomban, és tudom, hogy ezután sem fogom őket gyakrabban látni, akárhány óra oktatást szánok is rájuk. Mindig csak az cseng a fülemben, amit az Úr mondott: „Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki nem hisz elkárhozik.” A hit maga láthatatlan, ahogy az élet is láthatatlan, csak a megnyilvánulásai láthatóak egyiknek is, másiknak is. Miben nyilvánul meg a hit? Van, aki azt mondja: abban, hogy valaki kifejezi az egyház közösségéhez való tartozását. Nem részletezem, hogyan lehet ezt kifejezni a gyakorlatban. Csak annyit mondok, hogy a hit úgy nyilatkozik meg egy emberben, ahogy a szépség. Nem attól lesz valaki szép, hogy kozmetikushoz jár, és ad magára, ahogy mondani szoktuk. Az hat meg, amikor meglátom a hitet a szülők arcán, ahogy látom a szépséget a csecsemő egész lényén. Főként a szemek árulkodóak. Pál is így látta meg a gyógyulásra kész béna hitét. (ApCsel 14,9)
   
     A keresztség és a bérmálás a beavató szentségek, szertartások a keresztény vallásban. A beavatás összefoglaló elnevezése azoknak a szertartásoknak, melyek által valaki egy társadalmi vagy vallási szervezetnek lesz tagja. A szertartások különbözőek, a lényeg ugyanaz: egy közösség tagjává fogadja a beavatottat. A beavatásnak azonban már a fogalmában benne van az, hogy valakit a közösség titkaiba is beavatnak. A titok szó itt nem szándékosan elrejtett dolgokat, tanokat, gyakorlatokat jelent, hanem a közösség által nyújtott javakat, szabályokat, életformát, szokásokat, a közösség kommunikációját. Aki a közösség tagja kíván lenni, annak ezeket meg kell ismernie, és vállalnia kell.

    Abban, hogy az ismeretek megszerzésének megelőznie vagy követnie kell a beavatás szertartását, a vélemények és a gyakorlatok eltérnek. Abban is eltérnek a gyakorlatok, hogy a beavatás egyszerre vagy fokozatokban történik. A keresztény valláson belül is eltérnek ezek a gyakorlatok. A keleti kereszténység, a hazánkban élő görög katolikusok is különbséget tesznek a keresztelés és a bérmálás szentségei, szertartásai között, de egy alkalommal, és rendszerint csecsemőkorban keresztelik és bérmálják a gyerekeket. A protestáns keresztények gyakorlata is megenged eltéréseket. Evangélikusok, reformátusok gyakorolják a gyermekek megkeresztelését, a baptisták és több más felekezet csak hitvalló felnőtteket keresztel.

    A történelemben mindennek van előzménye. A keresztelés előzményei a zsidó vallásban találhatók meg. Ott a fiúgyermeket a születése utáni 8. napon körülmetélték. Ekkor adtak nevet is a gyermeknek.
    Volt a zsidóknál egy szekta is, az esszénusok szektája. Josephus Flavius zsidó történetíró (Krisztus kortársa) többek között ezeket írja róluk:
    "Aki be akar lépni a szektába, azt nem veszik fel rögtön maguk közé, hanem először a közösségen kívül kell élnie egy esztendeig, az ő életmódjuk szerint; ez alkalommal kis baltát, egy vászon kötényt és egy fehér ruhát kap. Ha a próbaidő alatt bizonyságot tett önmegtartóztatásáról, akkor közelebb jut a közösséghez, részesül a megtisztító szent fürdőben, de a közös életbe még nem veszik fel. Miután bizonyságát adta állhatatosságának, még két évig megvizsgálják jellemét is, és ha ebben a tekintetben is méltónak bizonyul, csak akkor veszik fel véglegesen a rendbe. De mielőtt részt vehetne a közös étkezésen, a többi tag előtt rettenetes esküt kell tennie, hogy mindig tiszteli az istenséget, teljesíti kötelességeit embertársai iránt, sem a maga akaratából, sem parancsra nem okoz kárt senkinek, mindig gyűlöli a gonoszokat, és támogatja az igazakat, engedelmességet tanúsít mindenki, de különösen a felsőbbség iránt, mert akinek hatalma van, az csak Istentől kaphatta."

     A keresztelés mai szertartásában ráismerhetünk néhány elemre, mint a fehér ruha, a keresztségi fogadalom, és a víz, mely ismert és használt jelképe a lelki megtisztulásnak a hellén misztériumvallásokban, de Egyiptomban, Babilóniában és Indiában is elterjedt. A zsidóknál közvetlenül a kereszténység elterjedése előtt már kialakult egy keresztelési szertartás azok számára, akik a pogányok közül tértek át a zsidó vallásra. A zsidók szemében a pogányok eleve tisztátalannak és bűnösnek számítottak. A keresztelés a törvényes tisztulást és a zsidóságba való beolvadást célozta.

    Feltehető, bár nem bizonyítható, hogy Keresztelő János kapcsolatban állt a kumráni esszénus szektával. János a metanoia, az erkölcsi megtérés jegyében keresztelt, a próféták fölhívásához csatlakozott, a közelgő Isten országának távlatait nyitotta meg. Már az Ószövetség tartalmaz olyan prófétai szövegeket, melyekben a vízben fürdés a belső tisztulást jelképezi. (vö. Iz 1,16; Ez 36,25; Zak 13,1; Zsolt 51,9). Ebből következően János keresztsége különbözött a prozelita keresztségtől. Ez utóbbi a tisztátalanságnak egy olyan fölfogásából indult ki, amely a törvényben gyökerezett. János keresztsége különbözött a hellén misztériumvallásoktól is, melyek nem személyes erkölcsi megtérésről szóltak, hanem mágikus erők működéséről. (Herbert Haag: Bibliai lexikon: keresztség)

Buzgán József