2011. július 10., évközi 15. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 55,10-11)

A próféta annak tudatában, hogy ő, a próféta Isten szócsöve, nem beszél hiába, feleslegesen. Talán saját magát biztatja a ma idézett szavakkal, hogy amit mond, annak akkor is eredménye, gyümölcse lesz, ha ez olykor kétségesnek látszik. Ha ugyanis arra gondolunk, hogy „kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és minden általa lett, ami lett” akkor a ma létező világ a bizonyítéka annak, hogy Isten igéje nem zengő érc és pengő cimbalom, melynek hangja érzékelésünk számára elhangzik, majd elhal, és nyoma nem marad érzékelésünk számára.
Isten igéje az eső és a hó. Isten igéje a föld, mely termővé lesz az eső és hó által. Isten igéje minden gyümölcs, mely a földön terem. Hogyan is lehetne másképp? Csak úgy véletlenül? Csak úgy magától? Csodálatos az Isten, aki úgy tud jelen lenni, mintha nem is létezne. Csodálatos az Isten, aki úgy tud jelen lenni, mintha manipulálható lenne. Ez Isten alázata. Csodálatos az Isten, aki úgy tud jelen lenni, mintha meghalhatna. Ez Isten szenvedése. Csodálatos az Isten, aki ennyi paradoxon által van jelen autonómnak látszó világunkban. Úgy gondolom, nekünk is úgy kellene jelen lennünk e világban, ahogy Isten van jelen. Úgy van jelen, mintha nem is létezne.
Mégis, szörnyű még gondolni is arra, hogy csak úgy véletlenül, esetlegesen vagyunk jelen e világban. Szörnyű lenne, ha ezt a véletlent és esetlegeset minden ember valóságnak fogadná el. Félnék önmagamtól, ha ezt a véletlen és esetleges létet igaznak fogadnám el.

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 8,18-23)

Pál apostol ma idézett levelének első mondata mindig és csaknem mindenki számára időszerű. Mert „ennek az életnek a szenvedései” majdnem mindenki számára mindennapi kérdések. Az apostol válasza megnyugtató, de nem biztos, hogy mindig és minden körülmények között elfogadja az ember. Mert az életnek szenvedései megtapasztalt valóság, az eljövendő dicsőség pedig reménybeli, távoli, és ereje csak olyan, mint a tavasz, mint a hajnal. A tavasz is ígéret, a hajnal is ígéret. Ma, és amikor szenvedünk, a „mában” élünk. Ilyenkor nem hiszünk a hajnalban, nem hiszünk a nyárban, az őszben. Amikor a szenvedést éljük meg, akkor a tél a valóság. De! Mikor volt képes megmaradni a tél? Soha! Erről szól 13 vagy 15 évmillárd történése, és az évmilliárdok számunkra fel nem fogható varázslatának eredménye, a „ma” élő és gazdag valósága.
Ami Pál apostol levélében a fenti mondat után következik, arra csak kétezer esztendő után érkezik visszhang. „Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet sóhajtozik és vajúdik mindmáig.” Véleményem szerint Teilhard de Chardin volt az a keresztény, aki korunkban észlelte és jól értelmezte Pál apostolnak e vízióját.
A Léleknek az a „zsengéje”, amit Pál apostol észlel, évezredek alatt bontakozik, és még ma sem érett. Azt hiszem, ma is sóhajtozunk és várjuk a tudat megerősödését, hogy Isten fiai vagyunk.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 13.1-23)

Az ige! A szó! Isten igéje, szava hozzánk. A mi szavaink Istenhez, egymáshoz. Szóljon erről mai elmélkedésünk! Bevezetésképpen, és azért, hogy felfigyeljünk mennyire fontos lehet a mi egymáshoz címzett igénk, szavunk, melyet kimondunk ha nem kéne, vagy elhallgatunk, ha nem szabadna, idézek egy verset Reményik Sándortól, ill. egy ide vonatkozó részletet a versből:

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz.
Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre-
És eltapostuk, mint egy bogarat.

Már az emberi szónak is ilyen hatalma van: lehet vele sebezni, akár halálra is, és lehet általa boldoggá tenni másokat. Mivel ilyen hatalma van a szónak, azért kell majd számot adnunk is az ítélet napján. Pedig az emberi szó, úgy látszik, elrepül nyomtalanul. De nem így van. Mert a "szív bőségéből szól a száj", és a szívből fakadó szavak, akár mérget hordoznak, akár gyógyírt, nem tűnnek el nyomtalanul, jót vagy rosszat teremtenek az ember környezetében, maradandó nyomot hagynak másokban, de abban az emberben is, aki kimondja a szavakat. Vannak szavak, melyek belevésődnek a szívbe. Lukács evangéliumában olvashatjuk, hogy a betlehemi pásztorok szavait Mária a szívébe véste és el-elgondolkodott rajtuk. Pedig azok nagyon egyszerű emberek voltak. Mégis, Isten üzent általuk. Isten üzenetét pedig a szívbe kell vésni.
Hogyan szól az Isten? Sokféle módon. Ha a Biblia legelső oldalára lapozunk, a teremtés leírásában ismételten olvassuk: "Szólt az Isten: "Legyen világosság!" és világos lett. És újra szólt az Isten:...." Így szólni, csak a teremtő, a mindenható Isten tud: a semmiből életet teremt. Isten megtestesült szava a világ, benne én is, te is. Nem hangszálak rezgésével, nem ajakmozgással, nem nyelvformálással szól az Isten. Neki nincs szüksége testi közvetítésre, ha szólni akar. Amit kimond, az létrejön, megjelenik a világban, él. Így szólni csak Isten tud. János evangéliumának bevezetése pedig fölséges titkot tár fel előttünk: "Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, ami lett. ......És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Ez a testté lett Ige, ki által a teremtés történik, s ki a történelem meghatározott időpontján emberré lett és közöttünk lakott: Jézus Krisztus. Őáltala, Ővele és Őbenne szól e teremtett világban az Isten. Őáltala emberként, emberi hangon is megszólal az Isten. Szavait ugyan nem vették, nem vehették hangszalagra, még gyorsírással sem jegyezték fel. De szavai úgy bevésődtek az emberek szívébe és elméjébe, hogy évtizedek multán is emlékeztek rá hamisítatlanul, és lejegyezték nekünk, az utókor embereinek szavait, tanítását. Ő nem papírra írt, nem kőbe véste szavait, hanem emberi szívekbe, hogy szavai által alakuljanak az emberi szívek.

A mai evangéliumot hallva arról kell elgondolkodnunk, hogy Isten Igéje számára én
milyen talaj vagyok. Ezt a vizsgálatot legjobban mindenki egyénileg tudja megtenni.
    1.) Úgy hallgatom-e Isten igéjét, hogy meg is szívlelem, azaz szívembe vésem és el-elgondolkodom-e rajtuk? Vagy útpadka vagyok Isten igéje számára?
    2.) Meghallgatom, hiszem, befogadom-e Isten igéjét, és bármily áldozatra készen aszerint akarok élni is? Vagy köves talaj vagyok, kiben nem ver mély gyökeret az ige?
    3.) Mennyire uralják időmet, idegeimet a világi gondok, a meggazdagodás vágya? Mert ezek között, ha szárba is szökken Isten igéjének magja, hamar elhervad, kipusztul.
    4.) Életemben, gondolataimban, tetteimben, hangulatomban Isten igéjének gyümölcse felfedezhető-e?
Ezek megválaszolására ösztönöz a mai evangélium.

Buzgán József
e-mail: buzgan.jozsef [kukac] gmail.com