2011. július 17., évközi 16. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Bölcs 12,13. 16-19)

A Bölcsesség könyve ma idézett részlete is egy hittan- lecke vagy tétel. Az emberek egy csoportjának Istenről alkotott fogalmát vázolja. Úgy tűnik, mintha imát mondana, de ez csak egyik stílusa az Istenről szóló beszédnek. Sok ima, ma is ebben a formában fogalmaz, és ha valóban ima lenne, mondhatnánk, hogy Istent akarja oktatni, vagy bemutatni Őt saját magának, és megnyugtatni Őt, hogy nem igazságtalan. Nem, ez nem Istennek szóló ima, hanem az emberek oktatása. A következő tételeket fogalmazza meg a szerző: Egy az Isten; Istennek gondja van az emberre; Isten gondviselésében az igazságosság érvényesül; Isten igazságos gondviselésének alapja az Ő hatalma; aki hisz Isten hatalmában, annak nem kell félnie, hogy önkényesen jutalmaz vagy büntet; Isten ítéletében nem az erő, hanem a szelídség dominál; Isten gyengéden vezeti az embert, nem veszíti el türelmét, nem lobban haragra.

Miután felsorakoztatta a szerző Isten tulajdonságait az emberről is vázol egy képet. Ennek a vázlatnak pontjai: az igaz ember kedves Isten előtt; az igaz ember szereti embertársait; az igaz ember is követhet el hibát, bűnt, hiszen ember; a bűnössé vált igaz embernek Isten időt enged a bűnbánatra; az őszinte bűnbánatot tartó ember nagy eséllyel remélheti Isten bocsánatát.

Istennek ez a bemutatás egyetlen pontban sem ellenkezik azzal a képpel, melyet Jézus festett az Atyáról. Az Ószövetségi Biblia azonban nem minden könyvében egyezik a fentiekkel.

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 8,26-27)

Az ember úgy gondolja, hogy az imádságot tanulni kell olyan embertől, aki járatos Isten dolgaiban. A próféták az őket tisztelő emberek szemében többet tudnak Istenről, mint az átlagember. Talán a prófétáknak is ez a kimondott vagy csak sejtett véleményük önmagukról. Ezért a próféták tanították az embereket arra, hogyan szóljanak Istenhez, ha hálásak vagy valamiben szükséget szenvednek.

Jézus másképp gondolkodott, ezért nem tanította imádkozni tanítványait, csak kifejezett kérésükre, és az evangéliumok szerint csak egy alkalommal. Miért? A választ Pál apostol fogalmazza meg a Rómában élő keresztények számára, ahogy azt levelének ma idézett részlete leírja. Az apostolt csak az az ember érti, akinek van tapasztalata arról, hogy a Lélek szavakba nem önthető sóhajtásai imák.

Egyébként emberi kapcsolatainkban is tapasztalhatjuk, hogy amikor valakinek szeretnénk elmondani azt, ami a lelkünkben van, de érezzük, hogy képtelenek vagyunk szavakba önteni lelkünk látását, tudását, akkor nagyot sóhajtunk. Akkor is sóhajtunk, amikor megmenekültünk valamely szorongatott helyzetből. Istenhez is hasonló módon fordulunk, amikor lelkünket szeretnénk feltárni előtte. Nagyon jó, hogy Ő akkor is tud olvasni lelkünkben, ha nem tudjuk szavakba önteni mondanivalónkat. Egy neves és művelt lelki ember ezt így fogalmazta meg: „Nincs szüksége Istennek, hogy ’szóval tartsuk’ Őt.”

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 13,24-30)

Mindennapi emberi tapasztalat, hogy a jó mellett mindenütt megjelenik a rossz is a világban. Olykor úgy tűnik, hogy több a rossz, mint a jó. A világra és a benne tapasztalt jónak eredetére készen van a válasz, és megnyugtatja az embert: Isten teremtette a világot, Isten gondoskodik a világról. Isten pedig jó, szereti a világot, szereti az embert.

De honnan van a rossz? Hogyan egyeztethetjük össze a rosszat Isten jóságával és mindenhatóságával? Ez az első kérdés, mely a mai evangélium kapcsán elénk áll. A példabeszéddel Krisztus erre a kérdésre nem ad választ. Ez a kérdés nem is válaszolható meg maradéktalanul, megnyugtatóan. Nemcsak ebben a példabeszédben, de sehol máshol sem tért ki Krisztus a rossz eredetének magyarázatára. Nem azért jött, hogy megmagyarázza a rosszat, hanem magára vette azt, és ezzel értelmet adott annak. Nem véletlen, hogy a kereszténység legelterjedtebb szimbóluma a kereszt. Ez a szimbólum pedig nem csupán arra a történelmi eseményre emlékeztet, hogy Krisztus a kereszten halt meg, és ezzel váltotta meg az emberiséget. Ez a szimbólum azt a keresztet is jelképezi, melyről Krisztus úgy beszélt, hogy követői ki sem kerülhetik. "Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem." (Mt 16,24) Aki meg akarja menteni életét elveszíti azt, aki érettem elveszíti életét, megnyeri azt. (Mk 8,35)

"In hoc signo: e jelben győzni fogsz;
In hoc signo: a kereszt ez a jel;
In hoc signo: a kereszt, mely lesújt,
És a kereszt, mely mindig fölemel."
(Reményik S: In hoc signo... )

Nem fedi teljesen a kereszt mély titkát egy kínai közmondás, de egy oldalról rávilágít értelmére:. "Az ember az akadály gyermeke" Bámulatos mondat Ázsiából! – teszi hozzá Henry Boulad. Isten már tudja, hogy az ember az akadálynál mutatkozik meg - önmaga előtt, az emberek előtt, és őelőtte, az Isten előtt, ezért tesz akadályt utunkba.. Az ember szüli a krízis során, szüli magát, teremti, formálja magát, ha szorítóba kerül, vagy ha rákényszerül, hogy alázatos legyen. Tegyék az embert gondosan simított, puha talajra, és védjék minden "negatívtól", hát vissza fog csökkenni az állati nívóra, és teljesen leáll, mert nem készteti semmi önmaga felülmúlására, nincsenek előtte követelmények, holott mindig ezek hatnak rá teremtő módon. Erre gondol közmondásával a kínai. Isten irántunk való szeretetből állít elénk magas mércéket, hogy nehezen lehessen átugrani őket! (Boulad: A szív okossága)

Egy fontos gyakorlati kérdésre azonban választ ad Krisztus a mai evangéliumban. Szemléletmód függvénye is, hogy ki mennyi rosszat és jót lát a világban, embertársaiban és önmagában. De a legoptimistább ember is látja és tapasztalja a rosszat világban; a legteljesebb mértékben jó szándékú ember is meglátja a rossz tulajdonságokat embertársaiban; a legelfogultabb ember is talál saját magában hibákat. Mit tegyen az ember, ha az a dolga, hogy megjavítsa a világot, hogy nevelje embertársait, hogy ő maga Istennek tetsző életet éljen? Erre a kérdésre válaszol a mai evangélium. Légy türelmes! Bízd Istenre az ítéletet! A jó miatt engedd együtt élni a rosszat a jóval. Eljön az ideje, amikor végleg szétválasztásra kerül a jó és a rossz. G. Bernanos, francia író Egy falusi plébános naplója c. könyvében ír egy apácáról:

 „A Szent Egyház hasztalanul fog erőlködni, nem változtatja úrnapi oltárrá ezt a szegény világot. Valamikor - régi plébániámról beszélek - volt egy nagyszerű sekrestyésnőm, egy Bruges-i apáca, aki 1908-ban szekularizált, egy jó lélek. Az első héten úgy nekilátott a tisztogatásnak, hogy a jó Isten háza fényleni kezdett, mint egy zárdai fogadószoba, szavamra mondom, rá sem ismertem! Aratás idején voltunk, ezt hozzá kell tennem, egy macska sem járt a templomba, és az átkozott kis öreg megkövetelte, hogy lehúzzam a cipőmet - én, aki irtózom a papucstól. Sőt, azt hiszem, a saját pénzén vett nekem papucsot. Magától értetődik, hogy minden reggel újabb porréteget talált a padokon, egy-két friss gombát a kórus szőnyegén és pókhálókat - ó, kicsikém, annyi pókhálót, hogy egy menyasszonyi kelengye is kitelt volna belőle.

Gondoltam magamban. "Tisztogass csak, lányom, majd meglátod vasárnap!" És a vasárnap eljött. ..... Még éjfélkor is tisztogatott és kefélt a gyertyafénynél. Nem abban tévedett, hogy harcolt a mocsok ellen, hanem hogy ki akarta irtani, mintha ez lehetséges lenne. Egy parókia szükségképpen mocskos. A kereszténység még mocskosabb.

.... az Egyháznak erős háziasszonynak kell lennie, erősnek és okosnak. Az én jó nővérem nem volt igazi háziasszony: az igazi tudja, hogy egy ház nem ereklyetartó. Aki másként látja a dolgokat, ábrándos költő.”

Buzgán József