2011. június 26., Úrnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (MTörv 8, 2-3. 14b-16a)

Úgy lesz időszerű ez az olvasmány, ha mindenki a saját életútjára érti és alkalmazza az említett hosszú pusztai vándorlás idején történteket. A sanyargatás, a próbatétel idején nagyon nehéz hinni, hogy velünk az Isten. Amikor úgy találjuk, hogy nehéz, nagyon nehéz az élet, és az Isten hallgat, és tűri vagy éppen ő küldi a sanyargató körülményeket, ami egyénileg más és más lehet, akkor az embernek minden sóhaja egy a szív mélyéről jövő kérdés: Hol van az Isten? Mikor aztán már veszni látszik az élet ajándéka, jön ismeretlen formában a segítség onnan, ahonnan nem várhattam semmit, akkor felsóhajt az ember, és hálát ad Istennek a jelért, a segítségért. De a mannát is megunja. Kezdődik minden elölről. Utólag kiderül, hogy a sanyargatás ideje és körülményei iskola volt, pedagógia. Az egyéni élet történelme is tanítómester. Iskoláit elvégezve az ember azokért a napokért leghálásabb, amikor nyűg volt számára az iskola. Miközben szenved a természetének nem megfelelő körülményektől, még nem tudja ezt. Nehezen, és éhezés közben tanulja meg az ember, hogy kell a „kenyér” is, de van annál fontosabb. Isten szavát, aki a körülmények alakítása által szól, és minden körülmény által azt mondja, hogy szeretlek, nehezen tanulja meg az ember.

Gondolatok a szentleckéhez (1 Kor 10, 16-17)

A gondviselő Isten életkörülményeink által szól hozzánk és irányítja életünket. A próféták, a nagy vallási tanítók fordítják le emberi nyelvre, amit Isten szól. Amikor az emberi nyelv elégtelennek bizonyul, a próféták, a nagy tanítók a jelképek nyelvét alkalmazzák, ami gazdagabb és érthetőbb, mint a szó. De még a jelképek sem mindig érthetők, mert az ember nem ismeri önmaga lényének mély titkát. Pál apostol szavaira gondoljunk, aki azt mondja a jelképek nyelvét használva az ember mély titkáról, hogy „mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk”.
Jézus, amikor a mennyei kenyeret kívánja nyújtani az embernek, jól előkészíti tanítványait először csak szavakkal, a kafarnaumi zsinagógában. Sokan megbotránkoznak szavain, és elhagyják őt. Csak néhányan értik őt, akik közül a szóvivő így fogalmaz: „kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.” Krisztus áldozata, az utolsó vacsorán nyújtott Kenyér és Bor, és a szentmise szavai, jelei és tényei között ma is nehéz felfedezni az összefüggést, és azt, hogy Isten hív és ajándékot ad, a legnagyobbat, amit ember kaphat: az örök életet. Ma is sokan elmennek elsőáldozás vagy bérmálás után, de vannak kevesen, akik nem is tudjuk miért, de értik Őt.

Gondolatok az evangéliumhoz, illetve az ünnephez (Jn 6, 51-58)

Az ünnepek is élnek: születnek, van vidám és gondtalan gyermekkoruk, felnőttkoruk stb. Úrnapja ünnep elődje, magja a pátriárkák és Mózes korára nyúlik vissza. Ott köttetik az első szövetség Isten és Ábrahám majd Isten és Ábrahám utódai között. Ott a test és a vér az áldozatra szánt állaté. Isten részéről a szövetség feltétele ez: „Én vagyok a mindenható Isten, járj előttem és légy tökéletes!” (Ter 17,1)
Miután a nomád pásztorok letelepednek, idővel kialakul a vallási-kulturális központ: Jeruzsálem. Itt történnek az áldozati szertartások, szigorú szabályok szerint, és hivatali papság által. Az áldozati szertartásoknak ez a formája nem sokkal éli túl Jézus korát, a főváros elpusztítása után (Kr.u. 70) megszűnik.
Az Úr Krisztus új (és örök) szövetséget és az áldozatnak új formáját hozza létre. Az áldozat bemutatása a Golgotán történik, ahol Jézus keresztre feszített teste és kiomló vére az áldozat. Ennek elővételezése az utolsó vacsora, és ennek megjelenítője a szentmise.
Egy bő évezred multán talán a zsidó sátoros ünnepek példájára az egyház megformálja és bevezeti a Krisztus Szent Teste és Vére ünnepét. A Szent Test és Vér mintegy önálló életet kezd a liturgiában és elérkezik a „szentségimádások” korszaka. A titok leegyszerűsödik, a keresztút diadalmenetté lesz.

De térjünk vissza a forráshoz, hogy megújítsuk az új szövetséget.
A nomád pásztor (Ábrahám), akit kortársai mint ateistát száműznek, (lásd: Judit könyve 5,6-8) mert „csak” egy Istent fogad el, vall és imád, rászorul a szövetségre. Rászorul a szövetségre, mint Árpád népe a Kárpát-medencében, hogy meg ne fojtsák a szomszéd nemzetek. Keresi Ábrahám a szövetséget, hogy nyájai szaporodjanak, szolgái meg ne szökjenek, és mindenféle alattomos kór, elkerülje őt, családját, szolgáit és nyájait. Keresné a szövetséget, hogy vagyona méltó utódok öröksége legyen, de ez a vigasz és remény már kútba esett. Akkor, amikor már az ő Istenétől sem remélt semmit, mert öreg volt, és utód nélkül készült távozni a földi létből, akkor jelentkezik az ő Istene, és szövetséget ajánl föl neki. (Ter 17,7)
Az a szövetség erősen működött, bár „ó” jelzővel, de működik ma is. Az ószövetség helyébe jönnie kellet az „új”-nak. Ezt az újat is Ábrahám, Izsák és Jákob Istene kezdeményezte. Ő nem volt elégedett az „ó”-val. Nem volt elég értékes számára a bakok és bikák vére. Mélységes és csodálatos misztérium, de a legdrágább vér áldozatára „vágyott”. Az emberi szemek és szívek előtt borzalmas, de az Isten előtt a legmagasztosabb, legdrágább és felülmúlhatatlanul fenséges áldozat, az egyetlen Őhozzá méltó létrejött a Golgotán. De aki bemutatta, azt akarta és lehetővé is tette, hogy ott legyünk, résztvevői legyünk annak mi mind, akik hívei, testvérei és barátai vagyunk. Ezért mondta elővételezve a golgotai áldozatot és örökké hozzáférhetővé téve övéi számára: „Vegyétek, és egyétek, ez az én testem….ez az én vérem….
Így mi is szövetségesei lehetünk Istennek. Feltétele azért van ennek a szövetségnek. Ábrahám esetében ez volt a feltétel: „Járj előttem és légy tökéletes!” (Ter 17,1) Tőlünk sem kíván kevesebbet. Megéri!

Buzgán József