2011. május 1., húsvét 2. vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 2, 42-47)

Mekkora spirituális erő lehetett az apostolok tanításában, mely betöltötte azt a néhány tucat, majd esetleg azt a néhány száz, esetleg néhány ezer embert, akik Jeruzsálemben kitartottak az apostolok tanításában?! Mi tudjuk, de ők is biztosan előre látták, hogy üldözni fogják őket, talán azt is sejtették, hogy nem kis kínok árán vértanúk lesznek. Krisztus határozottan látta ezt, és figyelmeztette mindenre elszánt követőit, hogy „ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”. Mi ad erőt az embernek egy eszme követésére, ha tudja, hogy azért üldözni fogják, talán meg is ölik? Mi ad erőt néhány száz embernek, hogy milliókkal merjenek dacolni, szembeszállni szavakkal, szemben állni emberi szempontból védtelenül?

Nem véletlen, hogy ilyen elszánt emberek minden korban, minden vallás keretében, vagy akármilyen világnézet oldalán találhatók, és nem kevesen. Könnyű lenne azt állítani, hogy ez a kereszténység ereje. De nyilvánvaló, hogy nem csak a kereszténység táborában, talán nem is elsősorban ott, megtalálhatók a mindenre elszánt emberek. Nem a fanatikusokra gondolok, hanem a vértanúkra. A fanatikus és a vértanú között lényeges a különbség. A fanatikus feláldozza önmagát egy eszméért, tekintet nélkül arra, hogy ártatlanokat vagy ellenségnek vélteket öl meg. A vértanú is feláldozza önmagát, de nem akar ártani önfeláldozásával sem ártatlanoknak, sem ellenségnek. A két világnézet között a különbség nem emberi nézetkülönbség, hanem ég és föld ellentéte.

Az imádságban való kitartás érthető, és mérhetetlen messze nyúló hagyománya van. A kenyértörés szertartása új közösségteremtő erőt jelez. Ez a szertartás, ha nem is eredetien krisztusi, de Krisztus által biztosan újragondolt, új értelemben és új formában jelentkezik. Még kétezer év múltán sem vagyunk képesek teljes mélységében felfogni, amit Krisztus ennek a szertartásnak adni szándékolt. Azok a jeruzsálemi hívek bizonyára felfogták azt a mélyebb értelmet, amit Krisztus adott a kenyértörés szertartásának. Ezt jelzi az az üstökösként feltűnő jel, hogy vagyonukat megosztották egymás között, a szükséget szenvedőkkel is. Nagyon sok kísérlet történt erre a vagyonközösségre a történelem folyamán, de csak elszigetelten, és csak átmenetileg sikerült.

Mennyire szüksége volna az embereknek az „egy szív és egy lélek” jelezte közösségre! Ez is csak elszigetelten és átmenetileg volt képes megvalósulni a történelem során.

Gondolatok a szentleckéhez (1 Pét 1, 3-9)

Pál apostol, aki örökölt egy ősi világnézetet, beleértve a vallási hagyományokat és az élet értelmezését, képes azokat felülbírálni, újraértelmezni. Amikor mindez már nem pusztán elmélet számára, akkor lelkében felujjong, mert megtapasztal valami éltető és nélkülözhetetlen erőt, amit így nevez: „élő remény”. Aki ezt az élő reményt, a testi élet utáni új élet látomását megtapasztalja, az már átéli az új teremtmény életét, mely nem múlandó élet. Nem volna képes erre a látomásra és lelki megtapasztalásra az ember, ha természete nem volna erre alkalmas a Teremtő akarata által. Ha nem hagyjuk fülünk mellett elszállni a sokszor hallott és vallási közhelynek vélt szavakat, akkor elindul bennünk egy új élet tavasza, mint minden élőlényben. Az apostol ezt az életet ezekkel a szavakkal jelzi: „örök”, „el nem hervadó”.

Ő, Pál apostol a jövőbe lát, amikor megfogalmazza, hogy – és ez nekünk szól – „Mivel szeretitek Krisztust, bár nem láttátok, és hisztek benne, noha nem találkoztatok vele, amikor eléritek hitetek célját, lelketek üdvösségét, -- a megdicsőültek kimondhatatlan örömével fogtok ujjongani.”

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20, 19-31)

Nagyon csábító az a formája a közösségi életnek, amiben az első keresztények kis csoportja élt Jeruzsálemben. Nem valami egészen új formája ez a közösségi életnek. Krisztus korában és azt megelőzően a zsidóknál létezett egy szekta, melynek tagjai városokban, falvakban élve alakítottak közösséget, vagy kivonultak pusztába, és ott vagyonközösségben, abban az imádságos szellemben éltek, mint Jézus követői Jeruzsálemben. Az esszénusok szektája ez. Josephus Flavius, A zsidó háború című könyvében mutatja be őket. Tőle tudjuk, hogy a zsidóknál három filozófiai iskola volt Jézus, ill. Josephus Flavius korában: az egyik a farizeusoké, a másik a szadduceusoké, és a harmadik, amely különösen szigorú szabályok szerint élt, az esszénusoké. Életformájuk és világnézetük jellemzői: Az érzéki élvezeteket elkerülik, mert bűnnek tartják, és erénynek minősítik az önmegtartóztatást, és a szenvedélyek megfékezését. A házasságot megvetik, de idegen gyermekeket fogadnak magukhoz még zsenge korukban, amikor még nevelhetők. Ezeket a gyerekeket rokonaiknak tekintik, és a saját maguk által gyakorolt erkölcsi elvek szerint nevelik. Nem tartják rossznak a házasságot, a családalapítást, csak ők maguk nem ezt az életformát választják.

Az egyéni vagyon gyarapítását, a gazdagodás vágyát megvetik, a vagyonközösség az eszményi életforma számukra. Nincs náluk senki, akinek többje volna, mint a másiknak. Náluk szabály, hogy aki be akar lépni közösségükbe, köteles odaajándékozni vagyonát a közösségnek, és ezért náluk nincsen sem megalázó szegénység, sem mérhetetlen gazdagság, hanem mindaz, ami az egyesek vagyonából összegyűlt, mindnyájuknak közös vagyona, mintha testvérek volnának. Mindig fehér ruhát viselnek. A közösség érdekében mindenki köteles munkát végezni. A közös vagyon kezelőit szótöbbséggel választják. Nincs külön városuk, hanem minden városban sokan laknak. A szekta tagjainak, akik máshonnan jönnek hozzájuk, mindenüket rendelkezésükre bocsátják, hogy csak használják, mintha sajátjuk volna, és olyan emberekhez is, akiket soha életükben nem láttak, úgy mennek be, mintha legjobb barátaik volnának. Ezért utazáskor útravalót sem visznek magukkal, de fegyvert viselnek, védekezésül a rablók ellen. Minden városban van a szektának gondnoka, elsősorban azért, hogy az idegeneket ellássa ruházattal és minden szükségessel. Ruházatuk és egész külső megjelenésük olyan, mint az iskolás gyermekeké. Ruhát és cipőt addig nem váltanak, amíg egészen el nem rongyolódott vagy el nem kopott a hosszas használatban. Nem vásárolnak egymástól, nem adnak el egymásnak semmit, hanem mindenki odaadja a maga tulajdonából a másiknak azt, amire szüksége van, és meg is kapja viszont tőlük azt, amire neki van szüksége. Sőt minden ellenszolgáltatás nélkül megilleti őket a másiktól mindaz, amire szükségük van.

Aki be akar lépni a közösségbe, azt nem veszik fel rögtön maguk közé, hanem először a közösségen kívül kell élnie egy esztendeig, az ő életmódjuk szerint. Ekkor kisbaltát, egy kötényt és fehér ruhát kap a jelentkező. Ha a próbaidő alatt bizonyságot tett önmegtartóztatásáról, akkor közelebb jut a közösséghez, részesül a megtisztító szent fürdőben, de a közös életbe még nem veszik fel. Miután bizonyságát adta állhatatosságának, még két évig megvizsgálják jellemét is, és ha ebben a tekintetben is méltónak bizonyul, csak akkor veszik fel véglegesen a közösség teljes jogú tagjának tartva őt.

Nemcsak a zsidóknál lelhető fel ez az életforma, hanem mindenütt a világon és minden korban. A szerzetesrendek a kereszténységben ezt az életformát követik más és más küldetési területet választva. De a mohamedán világban éppúgy, mint a buddhista világban, és ezeken kívül is megtaláljuk a hasonló életformát.
Lehet, hogy eljön az idő, talán évezredek múltán, hogy az egész emberiség egységes lesz, egy szív és egy lélek lesz. Nem lesznek határok, nem lesz magántulajdon, mindenki a szükségéhez mérten részesül a közösből. Igen, történt már erre kísérlet a közelmúltban is. A kommunizmus eszméje nem is bukott meg, csak mint elvetélt jelent meg a világban, amit idő előtt erőszakkal akartak a világába állítani. Eljöhet az idő, amikor az eszme életképesen újraszületik és felnő. Krisztus látomásában és igehirdetésében ez Isten országa, de ő hozzátette, hogy „az én országom nem evilágból való”. Ezt a kijelentést sokféleképpen lehet értelmezni. Az biztos, hogy az embernek újjá kell születnie, hogy az Ő országának polgára lehessen.

Buzgán József