2011. május 15., húsvét 4. vasárnapja

Hivatások vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 2,14a, 36–41)

Az Apostolok Cselekedeteinek könyvét olvasva a tavasz hangulatát, ugyanakkor a növények magvainak vagy a fák rügyeinek nagy tömörségét érzékelhetjük. A tavasz hangulatának érzékeltetésére mondhatnánk, hogy a szerző kiváló stílusérzékének köszönhető. Évtizedekkel az események után írja le például, amit Péter és társai megjelenéséről olvashatunk a tömeg előtt, mégis úgy tudja láttatni ezt a megjelenést, és úgy tudja megszólaltatni Péter apostolt, hogy valósággal látjuk a képet, és halljuk a zengő hangon megszólaló tömör evangéliumot. De mégsem az író ügyessége a szemléltetés e nagyszerű módja, hanem a Szentlélek műve, akire Péter is hivatkozik. Péter egyszerű halász, nem volt rajta liturgikus öltözék. Semmiben sem különbözött külső megjelenésében hallgatóitól, de amit mondott, és ahogy mondta, az a Szentlélek jelenléte egy mindennapi ember megjelenésében. Ezért amit keresetlen szavakkal szemére vet hallgatóinak, szíven találja őket, és nem vitatkozni akarnak, nem mentegetőzni, hanem a leglényegesebb kérdést teszik fel: „Mit tegyünk hát, emberek, testvérek?” A válasz is tömör: „Térjetek meg, keresztelkedjetek meg, hogy megtisztuljatok bűneitektől, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.”

Érdekes még, hogy Péternek azt a mondatát is kétezer év óta folyamatosan időszerűnek tartják egyes bibliaolvasó közösségek, ami így hangzik: „Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből!” De Péter és társai sem menekülnek ki a romlott nemzedékből, hanem éppen ehhez a néphez éreznek küldetést.

Gondolatok a szentleckéhez (1 Pét 2,20b–25)

A szentleckében újra megszólal Péter apostol; most is nagyon tömören és nagyon lényeges kérdésekre válaszol. A keresztény emberek nagyon gyakran elhangzó kérdése ugyanis, hogy „én jó vagyok, miért kell akkor szenvednem, miért ért ez a csapás…” Péter nem hümmög, hanem a legmegfelelőbb választ adja. „Ha jót tesztek, és mégis szenvednetek kell, de azt türelmesen teszitek, akkor ez kedves Isten előtt.” Péter most már tudja, hogy Krisztusnak is szenvednie kellett, pedig korábban ő volt az, aki szemrehányást tett Jézusnak, aki előre jelezte, hogy szenvednie kell majd. Szemrehányást tett neki, mondván, hogy ilyen veled nem történhet.

Egy tömör és nehezen érthető, de nagyon lényeges teológiai tételt is megfogalmaz arra vonatkozóan, hogy miért kellett Jézusnak szenvednie és meghalnia a keresztfán: „Sebei szereztek számotokra gyógyulást.” Ott van még az a tétel is, amit a másik apostol, Pál így fogalmaz: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” ( Kol 1,24). Péter ezt itt így fogalmazza: „mert erre vagytok hivatva, hiszen Krisztus is értünk szenvedett, példát adva nektek, hogy kövessétek nyomdokait.” Krisztus követése mégis tágabb fogalom. Kempis Tamás egy nagyszerű könyvet írt ezen a címen: Krisztus követése (Imitatio Christi)

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 10,1–10)

Ma papi és szerzetesi hivatásokért könyörgünk. Istenhez könyörgünk, mert ahhoz az elhivatottsághoz, amit az igazi papi és szerzetesi életforma jelent, ahhoz Istentől kell erednie a hívásnak. Hiába van két évezredes tapasztalata az Egyháznak, hiába kap szabad kezet a társadalomban, nem képes emberi okoskodással és ügyeskedéssel fenntartani a korábbi korokban kialakult intézményeit, nem képes újra és tartósan talpra állni, ha Isten nem érint meg lelkeket, ha Isten nem támaszt hivatásokat. De ha a mi könyörgésünk nem a társadalom legégetőbb igényének megfogalmazása, akkor csak olyan szertartás, olyan évről-évre visszatérő szokás, amelynek foganatja nagyon kétséges. Azért van ez így, mert az egyháznak, a keresztények közösségének a társadalomhoz van küldetése, a mindenkor adott társadalomhoz, és ezen belül, de végeredményben mégis az emberek legszélesebb rétegeihez, a társadalomhoz szól a papok és szerzetesek küldetése is. Nem valamiféle belső ügy, egyházi belső ügy papi és szerzetesi hivatásokért imádkozni. Ezt II. János Pál pápa is megfogalmazta, amikor 1992-ben hazánkban járt. Ő mondta, hogy a magyar egyháznak missziós egyháznak kell lenni, és a meglévő erőket nem szabad szétforgácsolni a meglévő struktúrák minden áron való fenntartására. 

A társadalom változik. A változó világban az egyház belső szervezetének, intézményeinek változnia kell. Itt egy nagyon rövid vázlatát írom le, hogyan és milyen szerzetesrendek alakultak kétezer év alatt. Persze, közel sem teljes a szerzetesrendek ismertetése, hiszen csak neveik felsorolása is órákat igényelne. Inkább az irányvonalak bemutatása ez.

Az első jeruzsálemi keresztény közösséget az Apostolok Cselekedetei című  szentírási könyv így jellemzi: „Ezek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban...A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt... Egy szívvel-lélekkel mindennap állhatatosan megjelentek a templomban.” (2,42–47)

Következett háromszáz éven át tartó hol fellángoló, hol csillapodó üldöztetés. Nem lehetett száműzni a világból a keresztény közösségeket a legkegyetlenebb eszközökkel sem. A IV. században államvallás lett az üldözött keresztény vallás.

Már a IV. században, éppen azért mert nagy tömegek keresztelkednek meg, elvilágiasodik a kereszténység. Ekkor, mondhatnám, a hamisítatlan keresztény szellem kimenekül a pusztába. Az egyiptomi pusztaságban keres menedéket a világ szelleme elől menekülve egy Antal nevű férfi, akit megragadott Jézusnak az a kijelentése, amit a gazdag ifjúnak mondott: ƒ„Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet, árát oszd szét a szegények között és jöjj, kövess engem” (Lk. 18,18–23). Számos követője akadt. Ezek remete életformát éltek, az elviselhetőség határáig gyakorolva az önmegtagadást.

Ebben, a IV. században a középszerűség általánosan elfogadott bűne elől menekülve a pusztában élő remetéket közösséggé szervezi egy Pachomiusz nevű férfi, mert akkor már benépesült a pusztaság remetékkel, akikhez mint tiszta forrás vizéhez kijártak tanácsot kérni a jóra törekvő keresztények.

A IV–V. század fordulóján, megtérése után egy Ágoston nevű, igen művelt férfi is világosan látja, hogy az evangélium szelleme szerinti életet a szerzetesi életforma teszi lehetővé. Meggyőződése, hogy a papnak szerzetesi közösségben kell élnie, és így kell ellátnia papi teendőit. Amikor püspök lesz, papjai számára előírja a közösségi életet, és 12 fejezetben állít össze szabályokat a közösségben élők számára. Ez a legrégebbi nyugati szerzetesi regula.

A VI. században Nursiai Benedek alakítja ki azt az időtálló kolostori életformát, melyre jellemző az élet egyszerűsége, de mentes a nyomasztó szegénységtől. Felbecsülhetetlen áldás áradt ezekből a kolostorokból az emberiségre.

A VIII–IX. században a kolostori életre a hanyatlás, majd újból a felvirágzás jellemző. A hanyatlás oka az, hogy a kolostorok nagy javadalmakhoz jutnak, a szerzetesek elvilágiasodnak, az evangéliumi lelkületet elveszítik.

A X. században a clunyi reform szellemi újjászületést hoz a kolostorok életébe. A kolostorok a tudományok legelőkelőbb műhelyei ebben a korban, tekintélyük, jelentőségük óriási, számuk egyre nő. A vagyonszerzés, mint kivétel nélkül mindig az egyház történelme folyamán, ennek a szellemiségnek is megássa a sírját.

A XII. században a ciszterci és premontrei szerzetesek visszahozzák az egyházba a szegénység szellemét, az apostoli egyház egyszerűségét és az igehirdetést a nép körébe.

A XIII. században Assisi Ferenc, aki a szó szoros értelmében szerelmese a szegénység szellemének, hoz új tavaszt az egyház életébe.

Ugyanebben a XIII. században Domonkos találkozik az eretnek kereszténységgel. Olyan társakat toboroz nagy sikerrel, akik életüket a tanulásnak és a prédikációnak, a tanításnak szentelik, de a legigénytelenebb életformát élik.

A XVI. században a sarutlan kármeliták élik leghitelesebben az evangéliumot. Legjelesebb képviselőjük Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János. Talán a misztika virágkora is ez a század. Teréz írja nővéreihez: „A mi címerünk a szent szegénység. Érvényesüljön nálunk a szegénység mindenben: házainkban, ruházatunkban, szavainkban, főleg azonban gondolkodásunkban....”

Szintén a XVI. században, amikor Szent Ignác megalapítja a Jézus társaságot, a régi szerzetesrendek az általános korszellemtől megrontva igen gyengék. Az általa alapított rend új utakon jár, nincsenek kolostoraik, nincs náluk kórusima, de rendkívül képzettek és szervezettek.

Miért is könyörögjünk akkor ma? Azt hiszem azért, hogy nekem (mindenki önmagára gondolva) adja meg Isten az erőt, hogy életemet fenntartás nélkül tudjam az embertársak szolgálatán keresztül Istennek áldozni.

Buzgán József