2011. május 22., húsvét 5. vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 6,1-7)

Lám, a kezdeti lelkesedés után mily hamar visszatér az örök emberi magatartás: elfogultság, részrehajlás, az enyém, tiéd, övé a miénket elnyomva. Ebben a légkörben már csak formálisan képes az ember imádkozni, és falra hányt borsónak látja az igehirdetést. Mert aki nem tudja, mi van a zúgolódás mögött, az menjen el most valamelyik karitász intézmény alamizsnaosztó rendezvényére, és látni, hallani, érzékelni fogja az ősegyház megváltozott hangulatát, légkörét, és könnyen bele tudja magát élni az apostolok helyzetébe. A Szentlélek létrehozott egy élő szervezetet a káoszból, de a káosz utánanyúl annak, amit elvettek tőle. Ez az, ami örök harc a világban és az emberben, a közösségben és az egyénben. Az apostoloknak meg kell állapítaniuk a fontossági sorrendet a karitatív tevékenység, a szemlélődés és az igehirdetés között. A karitatív tevékenység fontos, látványos és mérhető. A szemlélődés (ima) kívülről hiábavaló időtöltésnek látszik. Az igehirdetés gyakran fárasztó és rövidtávon nehezen mérhető az eredménye, olykor hosszú távon is. Ha a Szentlélek nem segítene az apostoloknak, a karitatív tevékenységet helyeznék az első helyre, mert az embert érzékszervei által hiúsága vezérli, és az önvállveregetés vagy a mások általi vállveregetés kísértése, az önálltatás. Győz a Szentlélek, mert az apostolok úgy döntenek, hogy első a meditáció (imaélet) amely nélkül az igehirdetés csak harangozás, a karitatív tevékenység pedig iga, mely nem édes, hanem terhes.

Gondolatok a szentleckéhez (1 Pét 2,4-9)

Gyönyörű, elbájoló az a kép, melyet Péter apostol fest ebben a levelében. Nem képes ezt a képet megfesteni csak olyan ember, aki tapasztalja, hogy halászból pap lett, a megélhetés robotja helyett már ünnepet rendez Isten és ember találkozásához. Figyeljük meg az egyes szavakat, és alkalmazza mindenki önmagára: te kiválasztott vagy, téged Isten megbecsül, te építő eleme vagy egy közösségnek, mely templom, Isten háza. Te szent pap vagy, aki képes vagy olyan áldozat bemutatására, mely valóban tetszik Istennek, a mindenség Urának. Te tudhatod, hogy amit teszel, Krisztussal együtt teszed. Téged Isten arra méltatott, hogy elfogadd, befogadd Krisztust, aki Istentől jött. Te olyan eleme vagy a templom épületének, mely Krisztus teste, amelyet szegletkőnek jelöltek ki, és nem olyan kő, melyet félredobnak, és csak arra jó, hogy megbotoljon benne az emberek lába. Az utolsó mondat pedig a himnuszok magasztosságával szólal meg: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.”

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 14,1-12)

A szív békéjét megteremtő, a szív szemeit nyitogató, atyai vagy anyai gyengédséget sugárzó, világnézetet formáló szavai Krisztusnak, melyek a mai evangélium elején elhangzanak. Temetésen legszívesebben ezt olvasom, mert tudom, hogy ezekre a szavakra a közömbösek, sőt ateisták szívének ajtaja is megnyílik egy résnyire. Mert az emberi szív, mely nincs elkábítva, nem képes ellenállni ezeknek a szavaknak. Haza, ház, és ott saját hely, melyet az élet Ura készített számomra, ezek olyan szavak, melyek a világot mozgatják, mióta fennáll, és nemcsak az emberek világát. Mert a rókának odúja van, az ég madarának fészke. De az odúba bemászhatnak a kutyák, a fészket lesöpörheti egy vihar. Az a hely, melyről Krisztus szól, sérthetetlen, örök és békéje múlhatatlan.

De mégsem készen hull ölünkbe ez a fészek. Út vezet oda, és ezt az utat nekünk kell megtalálnunk, és követnünk. Mindnyájan tamáskodunk olykor, és nyugtalan a szívünk, míg rá nem találunk arra az útra, melyről Krisztus szól: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Persze maradhatnak ezek a szavak pusztán szavak, melyek csak a dobhártyát rezegtetik és utána elcsitulnak, elnémulnak. Az úton járni kell, és akkor enyém a biztonság, enyém a cél, akkor is, ha még csak az út elején tartok, csak éppen elindultam, de már tudom, hová megyek, és nem kell keresgélnem. Ha követem Krisztust, már nem tévelygek, önmagam árnyékát kergetve. Elmém is nyugtalan, amíg rá nem talál az igazságra. Elmém az örök Pilátus, aki legyintve kérdezi: mi az igazság? De inkább kiábrándultan állapítja meg, hogy nincs igazság a földön. De aki Krisztust elfogadja mesternek, tanítónak, úrnak, annak szeme felnyílik az igazságra. Az élet sajátunk alvás közben is, ébrenlétünk alatt is. Alvás közben csökkentett módban működik ez az élet, de nem fárasztó, ezért keresi az ember gyakran éber állapot helyett a kábaság valamilyen formáját. Ha alkothat az ember, akkor él fokozottan. Ha boldog az ember, akkor a legfokozottabban él, de lehet, hogy közben kába. Az életnek mégis ezt a formáját tartja vágyai netovábbjának. Lehet már ebben a testi életben is úgy boldog az ember, hogy közben nem kába. Ez az, amiről Krisztus szól. Ez az élet az ő sajátja, de részünk lehet benne, mert az az élet örök és valójában belőle egy rész maga az egész.

„Mutasd meg nekünk az Atyát!” Fülöp érti Krisztust. Nagy eredmény, az éberség biztos jele, amikor valaki ennyire képes rákérdezni a lényegre, amikor ilyen világosan képes megfogalmazni minden ember öntudatlan vágyát: látni szeretném az Atyát. Minden titkok foglalata ez a szó, melyet Krisztus így nevez: „Atyám”. Igen, az egyetlen ima, melyet Krisztus tanított, így kezdődik: „Mi Atyánk!” Az a „mennyek”, ahol az Atya él, az az a ház, ahol sok hely van, ahol számomra is van egy saját hely, amelyet maga Krisztus jelöl ki és készít el személyre szólóan. Én nem ismerem magam, Krisztus ismer engem. Én nem szeretem magam, Krisztus szeret engem. Ő, aki ismer és szeret engem, ő tudja, hogy hol a helyem örökre. Hányszor elmondjuk gépiesen a Miatyánkot! Pedig ezt az egyetlen szót is csak a legnagyobb áhítattal volna szabad kiejteni: „Atyánk!” Hányszor elmondjuk: „jöjjön el a te országod!” – és azt sem tudjuk, mit mondunk. Hányszor kijelentjük: „legyen meg a te akaratod!” – és közben mi szeretnénk megmondani az Atyának, hogy mit akarjon velünk kapcsolatban.

Ne is folytassuk! Elég, ha őszintén kívánjuk: add nekem Lelkedet, hogy csak sejtsem, hogy a mindenség ura, nekem Atyám. Annyit sejtek, hogy akkor azt is sejteném már, hogy ki vagyok én.

Buzgán József