2011. május 29., húsvét 6. vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 8,5-8. 14-17)

Szamaria önálló közigazgatású tartomány Galilea és Júdea között. Kr. e. 721-ben az asszírok az elhurcolt 30 000 izraelita lakos helyébe idegeneket telepítettek e területre Asszíriából. Az izraeliták közül is jelentős számban maradtak ezen a területen az asszír deportálás után is. Így jött létre Palesztina északi részén a szamaritánusok néven ismert vegyes népesség. Az idegen betelepített lakosság bizalmatlan volt az őslakosok Jahve-kultuszával szemben. Megismerkedtek ugyan ezzel a vallással, de saját isteneik kultuszát is ápolták. A zsidóknak a babiloni fogságból történt hazatérése után csatlakozni kívántak a hazatértekhez a vallást illetően is, de Zerubbábel és Nehemiás elutasították őket. Az izraelita és a szamariai vegyes nép elidegenedett egymástól, ami egy idő után ellenségeskedéssé fajult. Krisztus idejében a szamaritánusok a zsidók szemében lebecsült, megvetett nép volt, nem tartottak kapcsolatot egymással.
Jézus kortársainál megértőbb velük szemben. Ezt az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéde is érzékelteti. Bár az is igaz, hogy amikor Jézus tanítványait igehirdető próbaútra küldi, megtiltja nekik, hogy a szamaritánusok által lakott helységekbe betérjenek (Mt 10,5). Ő maga mégis nagyon tartalmas és eredményes beszélgetést folytat Jákob kútjánál egy szamariai asszonnyal, majd többekkel is a szamaritánus Szikár település lakói közül. Mennybemenetele előtt pedig már azzal bízza meg tanítványait, hogy legyenek tanúi egész Júdeában és Szamariában (ApCsel 1,8). Így aztán elsőként Fülöp diakónus hirdeti az evangéliumot Szamariában, amiről a mai olvasmány is beszámol.
Ez a történet tehát arról szól, hogy az emberek ösztönös természetük alapján nagyon hajlamosak az előítéletekre, az elidegenedésre, az ellenségeskedésre. A Szentlélek felülbírálja ezt az emberi gyöngeséget. Ez ma is megfontolásra érdemes.
Az pedig külön teológiai megfontolás tárgya, hogy lehet valaki keresztény, bár még nem kapta meg a Szentlelket. Sok ilyen „szamaritánus” él ma is, pedig a keresztségen túl a kézrátételben is részesültek.

Gondolatok a szentleckéhez (1 Pét 3,15-18)

Úgy találom, hogy a mai szentleckében a sorok között is olvasni kell. A sorok között olvasva arra lehet következtetni, hogy a keresztényeket az apostolok korában is rágalmakkal illették. Ez nem újság, Krisztussal is ezt tették kortársai. Ő maga előre figyelmeztette tanítványait. „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam (Mt 5,11).
Péter apostol ebben a levelében nagyon diplomatikus. Válaszából kitűnik, hogy a keresztényeket a reményük miatt kérik számon. Mi lehet ez a remény? Az, hogy az életet nem csak a fizikai testben éljük, tapasztaljuk meg. A fizikai test halálát követi a szellemi testben való élet. Mi ennek a reménynek az alapja? Krisztus feltámadása a testi halálból.
Az ember, ha tisztességes, becsületes, ép eszű, egészséges lelkű és kiegyensúlyozott, de kétségbe vonják eme tulajdonságait és kérdőre vonják, hajlamos az ingerültségre és sértődésre. Ha ingerült, vagdalkozik; ha sértődött, begubózik. Ezért ajánlja keresztény társainak Péter apostol, hogy szelíden, tisztelettel és határozottan feleljenek az őket cinikusan gyanúsító vagy alaptalanul vádoló ellenfélnek vagy ellenségnek. Ki mondhatná, hogy Péter tanácsa ma nem időszerű?

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn. 14,15-21)

Jézus azt is megígérhette volna, hogy ahol ketten-hárman összegyűlnek az ő nevében, ott úgy lesz jelen, mint amikor az apostoloknak megjelent. Nem ezt tette, hanem megígérte a Szentlelket. A mai evangélium ezt fejti ki más szavakkal.

"Ha szerettek engem..."

Ez az első feltétel minden keresztény számára: szeretni Krisztust! Ezért jön. A szeretet minden igaz ismeret alapja. "Csak a szívével lát jól az ember." Csak azt ismerjük, amit szeretünk, akit szeretünk. Csak az fontos nekünk, akit szeretünk. Mert Isten képére vagyunk teremtve, s Isten a szeretet.
Nem azt mondja, hogy ha van eszetek, belátjátok, hogy igazat tanítok. Nem mondhatja ezt, mert az ember csak annak hisz, akit valamennyire szeret. Az ember csak akkor ismer el valamit igaznak az emberre vonatkozó tanítások közül, ha olyantól hallja, akiről tudni, hogy szeretetből mondja. Előbb van a szeretet, s aztán jöhet csak a felismerés, s e kettő indítja meg az akaratot, s az akaratban vagyok már én jelen. A szeretetben még nem, a belátásban sem, de az akaratban igen. De abban a szeretetben, mely már tettekben nyilvánul meg, abban már szintén jelen vagyok, s ez mélyebb belátásra vezet, s ezek így generálják egymást.

"tartsátok meg parancsaimat."

Nem azért mondja, mert árat akar szabni, vagy feltételt akar állítani, hanem mert ő szeret minket, s azt akarja, hogy mi is egyre jobban szeressük, s ehhez meg kell tartanunk parancsait. Ezáltal alakulunk, formálódunk Isten képmására.

"Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad."

Miért nem azt mondja, hogy akkor így meg úgy megjutalmazlak, megvédelek, zavartalanul boldoggá teszlek... Nem ezt mondja, és mégis ezt. Csak az érzéki megtapasztalásból el akar juttatni a szellemi megtapasztalásra, a lelki megtapasztalásra. A Szentlélek nem különbözik tőle, és mégis különbözik. Nem az Atya, nem a Fiú, hanem mindkettő, illetve a két személy szeretetének megszemélyesült valósága, mely bennünk is valósággá válik, s ez által egyek leszünk velük, s mindazokkal, kikben ugyanaz a Lélek lakik.
"Vigasztaló", aki elűzi szomorúságunkat, aki képes békét adni szeretetre szomjas szívünknek, megvigasztalja lelkünket, mely szomorú, mivel érzékszerveink elől eltűnt, akit szeretünk. "Igazság Lelke", aki képes kielégíteni igazságra szomjas elménket, "aki örökre veletek marad", aki egyedül képes feloldani magányunk kínjainak béklyóit.

"A világ nem kaphatja meg, mert nem látja, és nem ismeri."

A világ az, ami önzés, ami érzékiség, ami sötét és vak anyagi lét, ami durva, érzéketlen, amiben nincs lélek, amiben nincs önzetlen, önátadó szeretet, ami lefelé húz, ami vak szenvedély, ami a halál. Aki ebben él, az nem kaphatja meg, mert nem lát, és nem ismeri csak önmagát, s önmagát isteníti, ha nem is tudja, ha nem is mondja ki.

"De ti ismeritek őt, mert veletek marad, és bennetek lakik."

Mi ismerjük, mert megkaptuk, bár százszor elveszítettük, s akkor éreztük hiányát, akkor éreztük, hogy feneketlen mélységű üresség tátong a helyén, mely szédít, halálfélelemmel tölt el, s közben unalmasan ásít. Elveszítettük, mert a világ felé kacsintgattunk, s a világgal töltekeztünk. S akkor sírt a lelkünk a Lélek után, az Élet után, s Ő visszatért, s megvigasztalt, megvilágosított, erővel töltött el és szeretettel. Mi ismerjük, mert bennünk lakik.

"Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok."

A Lélek által tér vissza mindannyiszor. Ő tér vissza, miközben el sem megy. "Rövid idő, és már nem lát engem a világ." Nem is bírnánk ki soká, ha egyszer megízleltük annak édességét, erejét és világosságát, amit bennünk lakása jelent. "Ti azonban láttok engem, mert én élek, és ti is élni fogtok." Élni akarunk, s ha elfordulunk a világtól, akkor látjuk Őt újra, és élni fogunk, s boldogan fogunk élni a szeretetben, a világosságban, az igazság ismeretében.

"Azon a napon megtudjátok, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek."

Igen, ha Ő bennünk lakik a Lélek által, aki az Atyának és Fiúnak kölcsönös szeretete, akkor mi is beleolvadunk ebbe a szeretetbe, és itt, e szeretet által születünk új személlyé, így leszünk Isten gyermekeivé, így leszünk egyek Istennel s egymással, s mégis külön-külön új személy.

"Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat."

Ő szeret engem, tudom, s én is szeretem őt, és ezért megtartom parancsát, a szeretet parancsát, s akkor Ő szeret engem, és én egyre jobban szeretem Őt, s akkor az Atya is szeret engem, s akkor, s csakis akkor megmutatja nekem magát, s ez elég nekem, ez az örök élet.

Buzgán József