2011. március 20., nagyböjt második vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Ter 12,1-4a)

Joggal kérdezhetjük, hogyan szól az Úr egy emberhez. Nem kell csodát feltételeznünk, mert ha csoda lenne, akkor a Biblia szerzője legalább utalna a rendkívüli körülményre. A Biblia szerzője azonban egyáltalán nem utal csodára, semmi rendkívüli körülményre, amikor Ábrahám, a többi ősatya vagy a próféták életében megtörténik, hogy szól az Úr.
    Nagyon jó, hogy egy bibliai eseményt több hagyomány is őriz. Arról, hogy Ábrahám és ősei hol éltek, kik voltak, és hogyan szakadt ki közülük Ábrahám, a Biblia a Teremtés könyvében őrzött hagyományon kívül Judit könyvében is rögzít egy hagyományt. Idézem: „Achior, Ammon fiainak vezére azt mondta neki: „Uram, hallgasd meg a beszédet szolgád szájából! Az igazságot mondom el neked erről a népről, amely a közeledben ezt a hegyvidéket lakja. Szolgád száját nem hagyja el semmiféle hazugság. Ez a nép a káldeusok ivadéka. Azelőtt Mezopotámiában laktak, mert nem akarták követni Káldea földjén lakó atyáik isteneit. Letértek hát őseik útjáról és az ég Istenét imádták, azt az Istent, akit megismertek. Ezért azok elűzték őket isteneik színe elől. Így tehát Mezopotámiába menekültek, s hosszú ideig ott éltek.” (Judit 5,5-8)
    Holofernesznek, az asszír sereg főparancsnokának mondja el ezeket az ammoniták főembere. Judit könyve, deuterokanonikus könyve az ószövetségnek, de ez a tudósítás nem légből kapott, sőt nagyon értékes, és minden bizonnyal hiteles, és nem mást, mint amit ugyanerről a Teremtés könyvében olvasunk.
    Tehát hogyan szól az Úr, ha emberhez szól? Még ha kivételes, kiválasztott ember is valaki, akkor is a körülmények alakítása, irányítása által, tehát teljesen természetes módon szól Isten az emberhez. A csodákra az ember, a hitében gyenge, bizonytalan ember éhes. Sokat nyer bárki, ha úgy figyel élete eseményeire, hogy Isten azok által szól őhozzá.
 

Gondolatok a szentleckéhez (2 Tim 1,8b-10)

    A Timóteushoz címzett levél ma idézett részében azt tekinthetjük napjainkban és hazánkban időszerűnek, amit saját küldetéséről, illetve közvetve Timóteus küldetéséről ír. Hogyan lett apostol Pál, és hogyan lett az evangélium hirdetője Timóteus?
    Hajlamosak vagyunk Pál esetében a Damaszkuszba vezető útjának eseményére gondolnunk. Szerencsére ez is két változatban található az újszövetségi szentírásban, és nem mindenben egyező tartalommal. Pál meghívása is fogantatásakor kezdődött, akárcsak a prófétáké, és folytatódott élete végéig életkörülményeinek Istentől rendelt változásai által. Ennek az életútnak fontosabb eseményei voltak a megkövezések, a hajótörések, a megvesszőzések és a bebörtönzések, mint a damaszkuszi út eseménye.
    Timóteus számára Pál volt a jel és az erőforrás. Akiben olyan erős a küldetéstudat, mint Pál apostolban, akaratlanul is erősen hat azokra, akik készek a küldetésre. A küldetéstől a félelem, az önzés, az alázat, a türelem és a szeretet hiánya tarthat vissza egy embert. Aki bátor, kész mások önkéntes szolgálatára szeretetből, van türelme és kellő alázat a természetében, az mintegy megrendeli azt az embert, azt a körülményt, mely irányt ad életének. Timóteusnak találkoznia kellett Pállal.

 

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt. 17,1-9)

Képzeljük csak el! Fölmegyünk négyen egy hegyre, hogy távol legyünk az emberek lakta települések zajától. Minden megváltozik, és semmi sem változik. Távolról látjuk egy falu házait. Tudjuk, hogy a falu, melyet látunk, valóban létezik. Mégis úgy tűnik onnét a hegyről, mintha nem valóság, mintha festmény lenne. Látjuk a völgyben kanyargó utat, s rajta feltűnik egy-egy autó. Nem nőttünk egy centimétert sem, a kanyargós út mégis úgy tetszik, mintha csak odarajzolták volna, és az autók is picinyek, mint a játékautók. Tudom, hogy amit látok, több száz négyzetkilométer terület, tele hatalmas fákkal hatalmas hegyekkel, mély völgyekkel, és a völgyekben falvakkal, sőt a távolban a várost is látom, mégis elfér az egész a tenyeremben. Mindenkinek volt már ilyen élménye, vagy lesz, lehet.
    Én vagyok itt a házak között, a zajban, a sárban, kiszolgáltatva annak, hogy egy kamion eltipor, mint egy darab sárcsomót. Én vagyok ott fenn a hegyen is, és a kamionok az úttal és várossal együtt csak játékszerek. Érzés? Múló élmény? Melyik a valóság? Lenn a városban, vagy fenn a hegyen? Mindkettő valóság. Az a világ, ahol szorong az ember és magányos, jóllehet nyüzsögnek az emberek körülötte, valóság. Az a világ, ahol felszabadult és boldog az ember, jóllehet kegyetlenül nehéz megpróbáltatáson esett át, valóság. És az embernek keresnie kell azt a világot, ahol felszabadult és boldog, mert ez mutatja az irányt előre, a cél felé. Közben sűrű erdőkbe tévedhet az ember, vadállatok rémiszthetik, szakadékok tárulhatnak fel előtte, lehet olyan útszakasz, ahol lihegve és izzadva vonszolja magát, és úgy érzi, elfogy minden ereje. Ha tudja a célt, mely időről-időre felbukkan, majd újra eltűnik, célba fog érni. Ha tudja a célt, célba fog érni.

    Nem lehet, nem szabad szavakba foglalni, hogy mi a cél, mert egyénenként más és más. Lényegében egy, egyénenként mégis más és más. A mai evangélium szereplőiről, Pálról, Timóteusról és Ábrahámról van szó ma az olvasmányokban, de végeredményben rólunk, rólam, rólad. Nem véletlenül élsz, és nem hiába. Benned vajúdik a természet, hogy létrejöjjön Isten országa. Szükséged van olyan élményekre, mint a három apostolnak, akikről a mai evangéliumban hallottunk. Szükséged van arra, hogy meghalljad Isten hívó szavát, mely személy szerint neked szól, meghalljad, ahogy Ábrahám. Ne hidd, hogy ők kivételes emberek voltak, ami velük történt, az veled nem történhet meg. Ugyanaz talán nem, de lényegében az, mindenkivel megtörténik. Hogyan? Fel kell ébredni, eszmélni kell. Az éberségnek fokozatai vannak. A mélyen alvó ember is álmodik, és azt álmodja, hogy ébren van. A nyüzsgő ember azt hiszi, hogy ébren van, pedig kába, alszik. Látszik a szemén, a cselekvésén, hogy csak úgy észleli a környezetét, mint az alvó ember. Az alvó ember is betakarózik, ha elkezd fázni, de közben alszik. Az alvó ember is megvakarja az orrát, ha megcsiklandozzák egy fűszállal, de alszik tovább. Sőt, az alvó ember olykor beszél is, de alszik tovább.
    Moody könyveit sokan ismerik. A halál-közeli élményben részesültek emlékeit foglalta könyvbe. Ezen élmények közül egyet említek meg itt. A halál-közeli élményben részesülők többsége tanúsítja, hogy miközben teste a műtőasztalon fekszik, feje letakarva, látja az orvosokat és nővéreket, de amikor megpróbálnak hozzájuk, vagy más jelenlévőhöz beszélni, senki sem hallja vagy látja őket. Ilyenkor előfordul, hogy érintéssel próbálják felhívni magukra a jelenlévők figyelmét. De ha így tesznek, kezük úgy megy keresztül az illető karján, mintha semmi se volna ott. Ki van ébren ilyenkor? Ezek a „visszatért” emberek azt állítják, hogy soha nem voltak annyira önmaguk, mint akkor, amikor az élők holtnak hitték. Miért nem érzékelünk mi minden érintést. Azért, mert nem vagyunk „ébren”.

Buzgán József