2011. március 27., nagyböjt harmadik vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (Kiv. 17,2–6)

Mózesnek volt tapasztalata arról, hogy pusztában milyen kevés, és ezért nagy kincs a víz. Az talán mégsem tudatosodott benne egészen, hogy más egy családnak megélni a pusztában, és más egy többezres népet ellátni vízzel. Nem csak kenyérrel és vízzel él az ember, de még Jézus is megéhezik és bizonyára szomjazott is a pusztában, böjtje idején. A nép magatartása érthető.

Érdekes párhuzam, amikor itt a nép kísérti az Urat, Jézust pedig a Sátán kísérti meg szintén a pusztában. Ha valaki saját szemével látja azt a pusztát, ahol Jézus is kísértést szenvedett, nem csodálkozik, hogy a kísértés helye a puszta. Mégis, vagy éppen ezért, a keresztény remeték keresik a puszta magányát és a lélek békéjét.

Gondolatok a szentleckéhez (Róm 5,1–2, 5–8)

Ott kereshetünk párhuzamot a mai olvasmány és szentlecke között, hogy a pusztában vándorló nép számára Mózes vezetése és a manna kevés volt ahhoz, hogy békében éljen Istennel, az Úrral. Pál apostol tapasztalata szerint a hit révén kapcsolódunk Krisztushoz, és őáltala békében élünk Istennel. A hit által kegyelmet is kapunk a reménység ébren tartására, hogy az isteni dicsőség részesei leszünk. De a Szentlélekkel is megajándékozta tanítványait, hogy Isten szeretete is miénk legyen. Így együtt van a hit, a remény és a szeretet. És Pál fogalmazta meg azt, hogy ezek közül a szeretet a legnagyobb ajándék Istentől.

Gondolatok az evangéliuhoz (Jn 4,1–26)

Kerestem a mára rendelt olvasmányok összefüggéseit, kerestem a sokféle üzenet magvát, közepét. És a közepe ez a mondat: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne”.

A mai nap olvasmánya arról szólt, hogy kétsége támadt a pusztában vándorló népnek, hogy velük van-e Isten? Miből tudhatjuk, hogy velünk van Isten, ha nincs semmiben hiányunk, ha zavartalan az éltünk? Vágyunk erre, jó ez, de tudjuk, hogy mindez nem örök. Ma van, holnap már nincs. De ha örökké tartana is a jólét, a zavartalan élet, az ember akkor sem elégedett. A léleknek is van szomja, és ez ugyanolyan követelőző, mint a test szomja. Ez a szomjúság nem a tudatban jelenik meg, hanem a léleknek olyan mélységében, ahol az érzések, vágyak, indulatok, a remény és a félelem lakik. A léleknek ez a szomjúsága úgy jelenik meg, mint szorongás, nyugtalanság, elégtelenség-érzés. József Attila ezt így fogalmazta meg:

Keresek valakit

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.

Könnyim csorognak - majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.

Az örök életre szökellő vízforrás tudja csak oltani a lélek szomját. Nincs más ami oltaná a lélek szomját. Vannak kábítószerek, és vannak pótcselekvések. Ezek nem a lélek szomját oltják, hanem elaltatják a lelket. Ha felébred a lélek, szomjasabb, mint előbb, és újra el kell altatni, vagy meg kell találni azt az örök életre szökellő vízforrást. Hol van? Mi ez?

Valaki erre a kérdésre így válaszolt: „ha a vallásoktatásnak nem az lesz az eredménye, hogy az emberek mindennapi életének értelmet adjon, akkor bizony nem tudtunk megfelelni a feladatunknak. Találjunk sürgősen egy új nyelvet, hogy szólni tudjunk a ma emberéhez!” (Henri Boulad)

Vallásoktatás. Ugyanaz az iskola, de három osztály. Egykorúak. Az egyik osztályban fegyelmezettek és érdeklődők a fiatalok. A másik osztályban fegyelmezettek, de álmosak, szórakozottak, unottak. A harmadik osztályban fegyelmezetlenek és nincs bennük érdeklődés, fogékonyság.

Ha valaki azt hiszi, hogy könnyű dolog megtalálni azt a nyelvet, melyen mások életének értelmét meg tudjuk fogalmazni, az gondoljon arra, hogy mondjuk a férje vagy ne adj Isten a felesége részegen jön haza a kocsmából nap mint nap. Magyarázza meg neki, hogy ennek az életformának nincs értelme, és próbálja megfogalmazni, hogy mi az aminek értelme van. Tapasztalni fogja, hogy ez milyen nehéz.

Mégis lehetséges. Előbb azonban annak kell megtalálnia az élet értelmét, az értelmes élet módját, vagy „az örök életre szökellő vízforrást”, aki ezt másoknak is meg akarja mutatni. De még ekkor is tudnia kell, hogy vet és az aratást nem fogja megérni. Más fog aratni. És ha most valaki arat, az azt aratja, amit más vetett.

A szamariai asszonnyal folytatott párbeszédből az is kitűnik, hogy ezt Jézus is látta: ő itt arat. Pogány környezet, olyan asszonnyal találkozik, aki a zsidók szemében a pokol fenekére való, és ennek ellenére olyan élő és értő lelke van, mint keveseknek a példás életűek között is. Ez lenyűgözi Jézust. Előbb még fáradt volt, éhes és szomjas. Most nem éhes, nem szomjas és nem fáradt. De még azt is tanúsítja a mai evangélium, hogy az asszony jó apostol volt, mert szavára sokan hittek Jézusban, mint Üdvözítőben.

Buzgán József